Párállott-e már úgy az ég, mint mikor felhőkről felhőkre szökkenék
utánad, bokádon csilingeltek a csillagok, mindegyik egy igazgyöngynek
tűnt, vágyam képzeletemmel játszott? Beleroskadtak az angyalok is,
amint kibogozták villámló terveim, madárszárnyúvá kötelezett kínom,
utánad lépkedni milyen finom és kísérthetetlenen mégis bizalmad felém.
Tollba mondtam már legféltettebb kincseim, hosszú hallgatásodért oda
ígértem rakoncátlan tetteim másnak; beleúszhassak fény-koponyádba.
Míg aszkéták zsenge bordáinak köszöntem meg tárva-nyitva lengő szíved,
elfojtottam haragok szilánkjaiból épített, reneszánsz hangú szerelmemet.
Te nem bántad, csak visszaadtad volna, érlelted mint savanyút hordóban,
felfecseghetővé kívántad minden szűz vágyadat, mégis rögtön felismerted
vékony vonalú ajkamon végtelenített, marcona árnyakba burkolt imámat.
Legutóbbi módosítás: 2015.10.30. @ 19:28 :: Marthi Anna