Marthi Anna : Névnapomra

 

Párállott-e már úgy az ég, mint mikor felhőkről felhőkre szökkenék

utánad, bokádon csilingeltek a csillagok, mindegyik egy igazgyöngynek

tűnt, vágyam képzeletemmel játszott? Beleroskadtak az angyalok is,

amint kibogozták villámló terveim, madárszárnyúvá kötelezett kínom,

utánad lépkedni milyen finom és kísérthetetlenen mégis bizalmad felém.

Tollba mondtam már legféltettebb kincseim, hosszú hallgatásodért oda

ígértem rakoncátlan tetteim másnak; beleúszhassak fény-koponyádba.

Míg aszkéták zsenge bordáinak köszöntem meg tárva-nyitva lengő szíved,

elfojtottam haragok szilánkjaiból épített, reneszánsz hangú szerelmemet.

Te nem bántad, csak visszaadtad volna, érlelted mint savanyút hordóban,

felfecseghetővé kívántad minden szűz vágyadat, mégis rögtön felismerted

vékony vonalú ajkamon végtelenített, marcona árnyakba burkolt imámat.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1318 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak