Ketten írjuk a verseket.
Én, meg ő, második énem.
Ő ifjúként ír nyerseket,
én beletörődőn, vénen.
Ő álmodozva, én ébren,
a jövőt ő, én a múltat
a felcsillagozott égen.
Keressük újra magunkat.
Ő kérdez, én válaszolok.
Gyökerét óvja már az ág,
ősét a világrahozott,
s kételyek magányába zár
rejtélynek, örök talánynak,
hogy kibontsa virágait
gyenge kelyhéből a mának,
s fölém nő, mikor elvakít,
én meg hagyom, hadd ragyogjon,
mint fénylő csillagrendszerek,
hisz én voltam ő egykoron,
s holnaptól újra… ő leszek.
Legutóbbi módosítás: 2013.10.09. @ 18:07 :: Seres László
