Az ?sz lelkünkbe oltotta a múlás dallamát,
a sarkon túl már tél suhan s a vállán fagykabát.
Hát tarts er?sen kedves – karodban nem lehet –
nem érhet baj, és nem zavar ha kúsznak fellegek
fejünk felett az égen, hisz mögöttük a nap
er?t sugároz, fényt virít. Oly nagyon vártalak!
Most bújok sóhajodba, a takaróm szíved,
tudd: minden rezdülésem s gondolatom tied.
Hagyjuk, hogy fényeinkbe szöv?djön éjhomály,
s kezeink majd egymás titkait kutatják tétován.
Nem mondj nekem semmit – most hallgatás a jó
a falakon túl a kertben már csendben hull a hó…
