Vannak találkozások, mondatok, miket nem felejtesz. Minden lámpaoltáskor párnádra ülnek, mint kísértetek, és nem hagynak elaludni. Visszakószálsz az időben, látod magadat, virágos nyári ruha van rajtad, piros szandállal, a férfin kockás térdnadrág, inggel.
Szerette az ingeket. A sört is szerette. És Rachmaninovot.
A domboldalra felkapaszkodó szűk utcácska Rózsalugas vendéglőjében ropogósra sült csülköt lehet enni fatálról, és hideg gyöngyöző sört inni mellé. A társaságban először ülnek szemben egymással és beszélgetnek, úgy, mintha régről ismernék egymást. A rácsodálkozás gyönyörűségével mesélik az útkereszteződéseket, amelyekben találkozhattak volna. Hiszen kétsaroknyira laktak egymástól, játszottak gyermekként sárgakavicsos parkban a mályvabokrok alatt, jártak a város egyetlen művész mozijába cseh filmeket nézni, több mint húsz év kellett, míg egymásba feledkezhetnek ebben a levendulaillatú nyárban.
A férfi holnap átrepül az óceánon túlra, ez a búcsúestéje, barátainak tett ígérete miatt, most nincs mód megszökni, de elkéri a nő címét. Mert írni akar, folytatni a beszélgetést, ami alig kezdődött pár órája, de a „megtaláltalak” bizonyosságával tölti el. Júlia mosolyogva firkantja le egy szalvéta szélére. Nincs nagyobb vágya, mint hinni a mesékben.
Hetente hoz kék-piros csíkos borítékot a légiposta. Sorokba festve a férfi életének mozzanatai, aprólékosan mesélve, mintha minden este ott ülne mellette a kanapén, de nincs bennük szerelem, se hiány, sem ígéret. A nő verseket ír, szerelemről, hiányról és ígéretekről.
Júlia megismerkedik egy érdekes emberrel, aki fergeteges nevettető, izgalmas szerető. Feleségül kéri, ő vágyódik tartozni valakihez. Ettől kezdve nem gondol Tamásra, nem lehet hűségesnek lenni a kék tintához fehér papíron, az idővel halványodó mosolyhoz. Pár sorban megírja a történteket, úgy érzi, nem lenne tisztességes folytatniuk a levelezést.
Otthont varázsol a csöppnyi bérelt lakásból, virágokkal, lassan főzött húsleves illatával. Férjével hosszan beszélgetnek a vacsoraasztalnál, és azzal a jóleső érzéssel bújik a közös takaró alá, hogy teljes az élete.
Aztán egy napon Tamás barátja köszön rá valami vásári forgatagban. A férfi szemében ott a vádló kérdés:
— Hallottam, férjhez mentél. Nem vártad meg! Elkeseredett, hogy egy idő után nem válaszoltál a leveleire. A héten hazajön.
Állja a tekintetét. Milyen jogon vonja kérdőre valaki, aki nem ismeri őt? Miért választotta volna a biztonság helyett a várakozást, a bizonytalanságot?
Azon az éjjelen sokáig nem tud elaludni, hiába nem voltak eskük, nem voltak fogadkozások. Várnia kellett volna? Milyen lenne most Tamás mellett az élete? Valaki hozzá készült megérkezni, de ő nincs sehol. Júlia ostobának érzi magát, mert nem érezte, milyen fontos Tamásnak. Nem múlik el nap, hogy ez ne jutna eszébe. Elengedte.
Fülledt meleg van a levegőtlen fülkében, a rongyos telefonkönyvben gyorsan megtalálja a nevet, remegő kézzel tárcsázza a számot.
Tamás hangja olyan, mintha tegnap váltak volna el, nem lepődik meg, hogy Júlia felhívta. Másnapra beszélik meg a találkozót.
Messziről észreveszi a férfi alakját, amint ott várja a püspöki palota terrakotta falainak árnyékában. Egy pillanatra úgy érzi, nem tud tovább menni, émelyeg a gyomra, hideg verejték a tenyerében, csak cipője kopogását hallja, ahogy visszhangzik a tér macskakövein.
A söröspoháron vékony, homályos pára, lassan tűnik, mint a bizonytalanság, a zavar. Tamás évek óta őrzi a leveleit, és kívülről tudja a verseket, ő szégyelli, de fogalma sincs hová lettek az övéi. A tegnapok lehullanak róla, a múlt jelenné válik.
A lopakodó éjszaka sötétjében, kézen fogva sétálnak fel Tamás lakásába, a hegyre. A férfi gyertyát gyújt, fényében a pohárba töltött portói színe mélybíbor, mint katedrálisok ólomüvege. Tamás mesél, ő a hintaszékbe kucorodva hallgatja, mintha soha nem lett volna másképp. Nyugalom és béke veszi körül, az ablakon át nézi a csöndben alvó várost, észre sem veszi, mikor a másik feláll, és olyan közel hajol hozzá, hogy bőrén érzi a forró leheletét.
— Mi a fenéért nem vártál meg? — kérdezi, miközben két kézzel a karcsú karfába kapaszkodik, hogy lefékezze a ringatózást. Júliának nincsenek válaszai. Megáll a pillanat.
— Rachmaninov. Szereted? — Tamás elindul a másik szobába elővenni a lemezt, a nyitott ajtón látszik a vetetlen ágy.
Napok, hetek telnek el, a férfi nem jelentkezik, csak az üzenetrögzítő kapcsol be, ha hívja.
Furcsa nyugalom van benne, mikor becsenget a már ismerős ajtón, ezzel egy időben hallja meg a másik nő nevetését. Tamás válla fölött egy pillanatra látja az arcát is, azt, ahogy a hintaszék karfáján pihenő kezében megcsillan a borospohár. A férfi nem jön zavarba, karonfogva kíséri le a lépcsőn. A kapuban megcsókolja, olyan szenvedéllyel, hogy nem jut eszébe kérdezni, sem kételkedni, csak rábízza magát a sorsára, mint hajótörött a tenger hullámaira.
Véletlenül sodródnak egymásmellé egy félhomályos, régi képekkel teleaggatott vendéglőben. Ott ül előtte, beszél hozzá, de a szavak nem jutnak el Júliához, csak nézi hosszan a férfi vékony, érzéki száját. Ott folytatják, ahol hetekkel ezelőtt abbahagyták.
Nincsenek megbeszélt randevúk.
— Megtalállak — mosolyog a férfi a reggeli napfényben, mikor elválnak.
A vadász és a vad. Hit és jövő nélküli szeretők.
Nevetnek és csókolódznak, ebből áll a világ. Elszöknek a titkos szobába, a zenébe, az ágyba. Öleléseik, mint a zongorafutamok, viharosan rövidek, lágyan hosszúak.
Ócska, málló vakolatú lépcsőházakban szerelmeskednek, mint a macskák.
— Mit akarsz te tőlem? — szedi össze minden bátorságát a nő.
— Csak szeretni…
Kérdéseivel fázósan sétál hazafelé az ébredező városban.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Báder Judit
