Végs? perceid nekem adtad,
mégis kezeimet tördelem kétségek közt.
Arcon csapott az ördög, s most vonyítok,
mert hiányod gúzsba köti égett kínomat.
Pulzusod lassult, már nem üti élt id?d,
fülemben ott dobol a halál. El?zettünk
világunk végire, ahol az utolsó szikra
pattan a semmibe. S ahol a pillanat óriássá n?,
túl az égig ér? fák csúcsán. Oda támasztva
Szent lajtorján, mégy fel, lassan agonizálva.
Szád sem nyitod már búcsúzásra¦
– Kérlek, várj!
Hadd nekem, hogy állhatatos hitvesedként
elkísérjelek, s legalább utoljára
sirathassam, azt a percet, azt az órát,
amikor itt hagytad végleg lángtestedet.
