Bonifert Ádám : Fogcsikorgatás

Az élet döntések sorozata. Döntünk minden nap arról, hogy mit, hogyan, meddig és miért? És csak utólag tudjuk értékelni a döntés helyességét.*

 

 

Már hat éve élettársak voltak, amikor Judit végre terhes maradt. Valójában inkább terhes maradhatott, mert korábban a férfi, Zoli nem engedte, hogy egy közös gyerek lehetősége megvalósuljon. Ellenezte, hogy a nő teherbe essen, kihordja és megszülje a magzatát. Judit erősen vágyott gyerekre, de ez a férfit nem befolyásolta.

Kezdetben jól megértették egymást, valamiféle szerelem volt ez, ha nem is az ideális „igazikat” találták meg egymásban. Aztán az ötödik-hatodik év környékén, amikor a kapcsolatuk már kezdett „rozsdásodni”, váratlanul terhes lett az asszony. És a korábbiaktól eltérően a férfi rábólintott, mintegy belenyugodott, hogy lesz egy közös gyerekük, egy új jövevény.

Zoli nem volt jó élettárs, semmi figyelmesség sem volt benne, nem segítette a terhes nőt napi feladatok ellátásában, elvárta, hogy minden ugyanúgy menjen tovább, mint korábban. És az asszony, hiába volt fáradtabb, nehézkesebb, mindent ugyanúgy megcsinált, mint annak előtte.

Judit a terhességről, a kismama időszak tudnivalóiról sok könyvet, cikket elolvasott, komolyan készült az eljövendő korszakra. Már a terhesség harmadik hónapjától kezdve nappal sokat beszélt hangosan, bármit, csak azért, hogy a gyerek „hallja” a hangját. Este meséket olvasott, közben folyamatosan simogatta a hasát, illetve ezen keresztül a hasában lévő gyereket.  És a háttérzene szinte állandóan szólt a lakásban.

Miután élettársi kapcsolatuk már romlóban volt, de még együtt éltek (aminek fő oka az volt, hogy a férfit, aki anyagilag egyáltalán nem járult hozzá a közös háztartáshoz, lényegében a nő tartotta el), gyakoribbá váltak a hangos veszekedések. Bár Judit próbálta a hangos marakodásokat elkerülni, vagy rövidre fogni, de a férfit, ha egyszer beindult, nehéz volt leállítani. És egy héten kétszer-háromszor e veszekedések napirenden voltak.

Aztán, ahogy ez lenni szokott, a békés időszak órái következtek el, amikor Zoli is simogatta a nő hasát, beszélt a gyerekhez, nem sokat, de azért néhány percet rendszeresen.

De nem azon a lágy hangon, ahogy ez elvárt lett volna, hanem a szokásos hétköznapi beszéd tónusában.

És ezek az időszakok váltogatták, egymást, hangos kiabálások, veszekedések, majd békés, „családias” hangulat, nyugodt hangú beszélgetések és has-simogatások.

Judit az ötödik hónap környékén érzékelte először a gyereke megmozdulását. Rugdosni kezdett, mocorgott, erre-arra húzódott, amit az asszony a kezével követett és próbálta mindig ott simogatni a hasát, ahol a magzatot közvetlenül érezte.

Aztán, mivel minden rezdülést igyekezett megfigyelni és értelmezni, észrevette azt is, hogy a gyerek reagál a hangokra, kezdetben még egyformán, majd egyre inkább különbséget téve a hangos és a halk beszéd, a kedveskedő és a veszekedő hangsúlyok között. Ha csendes, vidám hangokat hallott, akkor a magzat nyugodtan feküdt, időnként egy-egy lábmozgással jelezte, hogy „figyel”. Ha hangos volt a beszéd, vagy haragos hangsúlyok tarkították, a gyerek izgett-mozgott, erősebbeket rúgott, érződött rajta a nyugtalanság. Vagyis Judit azt vette észre, hogy a gyereknek hangulatai vannak, ezek változnak is, és erős kapcsolatban vannak a külső világból érkezett ingerekkel, hatásokkal.

A hetedik hónap körül észlelte, hogy amikor Zoli simogatta a nő hasát, a gyerek elhúzódott, mintha hátrább vonult volna, nyugtalan lett. Amikor viszont Judit „kezét érezte”, nyugodt volt, érezhetően közelebb húzódott, úgy fordult, mintha mutatta volna, hogy hol simítsák. Miután ez többször is előfordult, az asszony rájött, hogy a magzat különbséget tud tenni a kettejük érintése között. Az egyiket elutasítja, vagy legalább is nem fogadja szívesen, a másikat elfogadja, kedveli, örömmel veszi.

Közben a napi meseolvasás mellett Judit bevonta a gyerekkel való kapcsolatába az éneket is. Az esti mesélés idején énekelt is kisebb dalokat, és amíg mesélt, a háttérben halk, dallamos zene szólt. A terhesség utolsó szakaszában pedig a zene egész nap szólt, diszkréten, kellemes hangulatot teremtve. Nem általában szólt a zene, hanem Judit kiválasztotta azokat a számokat, amelyekben „bízott”. Szólt pánsíp, a hegedű, közben a gitár és a hárfa is.

Változatos programmal üzent a gyereknek: várlak!

Az asszony figyelt és egy idő után azt észlelte, hogy a gyerek többet rúg, de nem erősen, hanem finoman, aprókat, mintha a zene ritmusára mocorgott volna a pici lába.

Aztán eljött a születés napja, kislány született, az asszony öröme leírhatatlan volt. A férfi faragatlan tapintatlanságát ekkor sem tagadta meg, a kórházba nem ment be értük, Judit szülei vitték haza a kismamát és a csecsemőt. Otthon pedig (miután a férfi egyáltalán nem segített, nem tehermentesítette a nőt a házi munkában), Judit édesanyja segített, átmenetileg odaköltözött.

Sarolta, a gyerek egészséges volt, szépen fejlődött, de észlelhető volt rajta, hogy az apja jelenlétekor valamivel rosszabb a kedve, kissé nyugtalanabb. Ha csak maguk voltak, a gyerek nevetgélt, vidám volt, tapsikolt, pláne, ha szólt a zene. Vagyis reakciói hasonlók voltak azokhoz, mint amikor magzatként az anyja hasában létezett.

Telt az idő, kinőttek a fogai, gyorsan, egyik a másik után és különösebb kínlódás nélkül. És ezután a nő felfigyelt a kislány egy különös szokására, ugyanis álmában hallhatóan és erősen csikorgatta a fogát. Ilyenkor forgolódott, némileg ki is izzadt, nyugtalan éjszakákat élt át. Nappal ez a fogcsikorgatás nem volt észlelhető nála, de éjszakánként sűrűn előfordult.

– Mit álmodsz, drágaságom? – suttogta ilyenkor halkan az asszony, míg odaült a kiságy mellé és simogatással nyugtatgatta a babát, ami sokszor sikerült is.

Eltelt pár hónap, a fogcsikorgatás és a vele együtt jelentkező éjszakai nyugtalanság nem szűnt meg. Judit félt attól, hogy a gyereken valami idegi károsodás jelenhet meg, ezért pszichológushoz fordult. A gyerekpszichológus azonban azt mondta, hogy először ő menjen el felnőtt pszichiáterhez. A nő egy homeopátiás rendelőbe jelentkezett be.

És ekkor egy közel két órás beszélgetés következett a természetgyógyásszal. Judit őszintén feltárta családi életüket, az otthoni légkört, a férfi tapintatlan és a gyerekre sem tekintettel lévő viselkedését, a változatlanul előkerülő vitatkozásokat, veszekedéseket, saját dilemmáit, gátlásait, bizonytalanságát a jövőbeli dolgokra vonatkozóan. A természetgyógyász „kielemezte” és eljárási tanácsokat adott, hogy hogyan oldja meg az asszony ezt a helyzetet.

Este pedig, amikor a férfi hazajött, a nő határozottan felszólította, hogy csomagoljon össze és hagyja el a lakást. A lakás ugyanis Judité volt, a férfi változatlanul ingyen lakott, étkezett és élt ott, az élettársi kapcsolat révén. Ezt a „viszonyt” most az asszony azonnali hatállyal felmondta. Nem holnap, nem egy hét múlva, hanem azonnal, még aznap este el kell hagynia a férfinek a lakást.

Zoli először nem hitte, hogy Judit komolyan gondolja. Mikor aztán megértette, hogy itt határozott kívánság hangzott el, békítő udvarlással próbálkozott, majd el akarta viccelni a dolgot, azután azt javasolta, hogy aludjanak rá egyet.

Miután azonban látta, hogy egyik módszer sem eredményes, hogy a nő ragaszkodik az azonnali elköltözéshez, „bekeményített” és kijelentette, hogy márpedig ő nem megy el innen, neki itt jogai vannak, már csak a gyerek révén is, de az itt töltött hat év jogán is. Az asszony erre kijelentette, hogy az apja és a bátyja csak arra vár, hogy átjöhessen és segítsen az „elköltözésben”. A férfi meghökkent, mert fizikailag mindkét személy jó erőben volt, nem szívesen akasztotta volna össze velük a „bajuszt”.

Közben a kisgyerek időnként felsírt, mint aki bele akar szólni a diskurzusba. A felsírás azonban nem jókedvet, hanem idegességet jelzett. Judit bement, simogatta és halk, nyugtató hangon beszélt hozzá, mire a gyerek valóban el is csendesedett.

Éjfél felé a férfi végül összecsomagolt és elhagyta a lakást. Amikor az asszony bement a gyerek szobájába, a kisbaba nem aludt, nyitott szemmel, de csöndben feküdt a kiságyában. Érezhető volt rajta, hogy érzi, valami nem úgy van, ahogy korábban, és ez feszültséget okozott benne. De nem hisztizett, nem sírt, ezzel szinte azt jelezte, hogy a változásokat elfogadja, talán azt is, hogy nem tartja rossznak. Ki lát egy kisbaba lelkébe?

Az asszony pedig maga mellé fektette a gyereket a saját ágyába, átkarolta és igyekezett számára megnyugtató légkört teremteni. Így szenderültek álomba, először kettesben, a lakásukban.

Másnap a nő különösen sokat foglalkozott a babával, énekelgetett neki, szólt a zene, csupa vidámság volt a nap, Sarolta nevetgélt, gőgicsélt, tapsikolt, kimutatta, hogy milyen jó kedve van.

Aztán, talán egy hét múlva, az asszony arra figyelt fel, hogy már napok óta nem hallja a gyerek fogcsikorgását. Nyugodtabbak lettek az éjszakái, mintha elmúltak volna azok az álmai, amelyek azt előidézték. Nem tudta, miért, de látta, hogy kisbaba sokkal nyugodtabb lett.

És ekkor Judit arra gondolt, milyen jó, hogy a természetgyógyász ezt a tanácsot adta, és hogy ő megfogadta a tanácsot. A gyerekben lezajló változások bizonyára összefüggésben vannak az elmúlt időszak történéseivel.

Hat év után nem volt könnyű ilyen döntést hozni, vállalva az egyedüllét minden sajátos gondját is, és a saját érzelmi krízisét is, hiszen bármennyire is rosszabb minőségű lett az élettársi kapcsolatuk, de azért volt még közöttük érzelmi kötődés. De nem volt más út és mintha e döntés helyessége néhány nap után már igazolódott volna. Belül jó érzéssel gondolt arra, hogy az a kapcsolat, amely közötte és a gyereke között magzati korban, még a terhesség alatt kezdődött, az, az érzelmi töltődés, amely összeköti őket, most is működik, a gyerek szinte jelzést adott neki arra, hogy valamit tennie kell.

És a fogcsikorgatás egy csapásra nemcsak elmúlt, hanem nem is tért vissza többé.

 

Azóta, ha életének ez a szakasza eszébe jut, mindig arra gondol, hogy az életet megérteni csak visszanézve lehet, de élni előre kell. És néha elmereng azon, hogy mikor is kezdődik valójában anya és gyermeke lelki kapcsolata, az a misztikum, amely egy új életet ad a világnak. 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.09.30. @ 11:33 :: Bonifert Ádám
Szerző Bonifert Ádám 311 Írás
Álmodó realista vagyok, a magam módján írogató ember. Szeretem a baráti hangulatú, egymást segítő alkotó közösségeket, nem szeretem a marakodást és a klikkszellemet. De az értelmes vitákat elfogadom.