A novemberi nap kés?n, bágyadt fénnyel kelt fel. Meleget nem adott, épp csak világítani volt hajlandó. Talán azt is csak azért, hogy a nyomasztó, ólomszürke világosságban még jobban kirajzolódjon a lombjuk vesztett, zúzmara borította fák kopár reménytelensége.
Kopogtak. Halkan, bátortalanul.
Márta néni kinyitotta az ajtót és halkan sikkantva hátra lépett. Az ajtóban egy borostás, id?s férfi állt, viseltes ruhában, boglyaként álló hajjal.
– Három napja nem ettem… – suttogta. Nem kért semmit, se pénzt, se ételt, egyszer?en elsuttogta ezt a pár szót. Tekintete a földet pásztázta.
– Úristen! Jöjjön be azonnal és melegedjék meg! – Márta néni szinte betuszkolta az ismeretlen embert a konyhába és leültette az asztal mellé, a t?zhelyhez legközelebbi székre.
A t?zhelyen az alumínium kannában mindig ott g?zölgött a meleg tea, hamar kitöltött neki egy csészével, aztán egy tányéron két nagy karéj zsíros kenyeret tett elé. Szegényes étel, de az özvegyi nyugdíjból másra bizony nem futotta.
Az idegen el?ször csak melengette kezét a csésze forró oldalán és élvezte, ahogy gémberedett tagjaiba lassan visszatér az élet. Amikor az els? korty teát lenyelte, földöntúli mosoly ült ki az arcára. A kenyeret nem falta be egy harapással, hanem lassan, élvezettel rágcsálta, mintha nem akarná, hogy véget érjen ez a paradicsomi, boldog állapot.
Márta néni csendben megvárta, amíg gyámoltja az utolsó falatot is eltüntette a tányérról, csak akkor szólalt meg.
– Kicsoda kend és hol lakik?
– János vagyok. Kovács János.
– És hol lakik, kedves János?
– Otthon.
– Értem János, de hol van az, az „otthon”?
– A kis szobában. A nagyszobát a lányomék lakják az unokákkal.
– Értem én, de melyik faluban, milyen utca és hányas szám?
– Azt nem tudom. Elfelejtettem.
Márta néninek hirtelen minden világos lett. Ez a szegény biztosan elkóborolt a kórházból és most keresik. Kitöltött még egy csésze teát, aztán kezébe vette a mobil telefon. Tapintatosan átment a konyhából a szobájába telefonálni.
– Megyei kórház, jó napot kívánok!
– Megvan a betegük!
– Bocsánat, én a központ vagyok, melyik melléket kapcsolhatom?
– Kérem, itt van nálam egy betegük! Kovács Jánosnak hívják és nem tudja, hol lakik.
– Kapcsolom az elfekv?t.
– Inkább az elmeosztályt kapcsolja!
– Sajnos azt nem tudom, a pszichiátriát megszüntették.
– Úristen!
– ?t nem tudom kapcsolni. Kéri az elfekv?t, vagy fejezzük be a beszélgetést?!
– Nem érti, kérem?! Itt van nálam egy ember, aki nem tudja, hol lakik! Biztosan Önökt?l kóborolt el!
– Akkor adom a központi betegirányítót.
Márta néni félóra múltán feladta a küzdelmet a kórházi bürokráciával. Mindössze annyit sikerült megtudnia, hogy nem hiányzik betegük és az elt?nt ápoltakról amúgy sincs nyilvántartás.
– Akkor most mit csináljak?
– Próbálja meg az önkormányzatnál! Szociális osztály.
Az id?s asszony újra tárcsázott.
– Jó napot kívánok! A nevenincsi önkormányzat üdvözli önt. Nyomógombos telefonjáról kérjük, válassza ki a kívánt mellékállomást…
Rövid félórás zenehallgatás után Márta nénit kapcsolták a szociális osztályra.
– Kérem szépen, itt van nálam egy férfi, három napja nem evett és nem tudja a lakcímét…
– Nyújtott be az illet? szociális támogatás iránti kérelmet, a C 322-es nyomtatványon?
– Nem tudom. Kovács Jánosnak hívják és a lányáékkal lakik…
– Ha nincs folyamatban lév? ügye, nem tudok felvilágosítást adni. Ha segélyért fordul az önkormányzathoz, nyújtsa be az igénylését a megfelel? mellékletekkel a C 322-es nyomtatványon!
– Kérem, hiszen azt sem tudja, hol lakik! A gyerekei biztosan halálra aggódják magukat miatta. Segítsenek!
– Az elt?nt személyek nem a mi illetékességi körünkbe tartoznak. Velük a rend?rség foglalkozik.
Hihetetlen! Márta néni tehetetlen dühében könnybe lábadó szemmel nézett a telefonra.
– Hiszen, ha tudnék rendesen járni! Adnék én nektek!
Újra nyomkodni kezdte a készülék gombjait.
– Nevenincsi rend?rség, jó napot kívánok!
Innent?l minden a legnagyobb rendben ment. A jár?r hamar megjelent. A férfi nem ellenkezett, amikor megmotozták. A kabátja zsebéb?l el?kerültek a papírjai és egy zárójelentés a nevenincsi kórháztól.
– Ezt nem hiszem el, ?rmester úr! Egyszer?en kitették a kórházból és sorsára hagyták?!
– Ez az egészségügy dolga, nem a miénk. Alig húsz kilométerre lakik, hazavisszük.
Jánost beültették a rend?rautóba, Márta néni félig megkönnyebbülten, félig sajnálkozva nézett utána. Évek óta nem járt férfiember a házában, valahogy jól esett gondoskodni róla.
– 22-es jár?r a központnak. Nem körözött elt?nt személyt szállítunk a lakhelyére. Vége.
– Úti cél? Vége.
– Seholsincs falva.
– Meg van maga húzatva, ?rmester? Nem taxit vezet, hanem rend?rautót! Seholsincs falva kívül esik az illetékességi területünkön! Hogy akar elszámolni plusz ötven futott kilométert, amikor a saját feladatainkra sincs elég kilométer keretünk?!
– Akkor kérek utasítást, mit tegyek az elt?nt személlyel?!
– A személy, akit kocsikáztat, nincs a listán, nem körözik, semmi dolga vele! Örüljön, ha nem tesz feljelentést hivatali visszaélésért Maga ellen! Vigye az állomásra, alig három megálló!
– A személynek nincs pénze, nekem pedig nincs vonatjegy igénylési ?rlapom.
– Akkor vegyen neki jegyet, etesse, itassa meg a restiben, ha gondolja, rendeljen neki egy ku… escort… hölgyet is, hogy ne unatkozzon, amíg a vonatra vár, de ha nincs itt tíz percen belül, lecsukatom!
– Vettem, értettem – sóhajtott az ?rmester lemondóan.
Márta néni harmadnap kicsoszogott a járókeretével az állomásra. Hiába, a nyugdíjat intézni kell, különben felkopik az álla.
A vonat késett. Ahogy várt a peronon, egy szirénázó ment?autó kanyarodott az állomás elé, egészen a rámpáig gurult. A ment?tiszt és az ápoló kiugrottak bel?le és odarohantak egy, a földön kucorgó, mozdulatlan alakhoz.
Az id?s asszonyt hirtelen valami nyugtalanító érzés fogta el, keretébe kapaszkodva közelebb csoszogott.
– Meghalt. Kih?lés. Nekünk már nincs itt dolgunk.
Ahogy a ment?sök felálltak a mozdulatlan test mell?l, Márta néni megpillantotta az arcát. A fagyos földön Kovács János, a nevenincsi kórház egykori lakója feküdt.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.20. @ 11:50 :: Psenyeczki-Nagy Zsolt
