Kühne Katalin : Kérges kezek

 

 

?sz hajú, töpörödött, öreg nénikék üldögélnek a padon. Beszélgetnek, ki tudja, mir?l. Talán a fiatalságukat idézi az alkonyati nap melege. Ráncos arcukat a nap felé fordítják. Halkan cseverésznek, megszokott társaság, akik hetente összegy?lnek itt a parkban. Régi barátok. Ujjaik között köt?t?, finom fonálból készül az unokának a meleg sál. Beszélgetés közben gyorsan jár a kezük. A sál így télre el is készülhet. Langymeleg a nyár végi szél. Simogatja lágyan arcukat. Az anyókák megfáradt tekintete id?nként megváltozik, biztosan valami szép emlék suhan át agyukon. Az is lehet, hogy a társuk vidám történetet mesél, talán unokája egyik csínytevését ecseteli. Ilyenkor mindig felcsillannak a szemek, újra ütemesen mozog ráncos, kérges kezük.    

   Hallani vélem, amint emlékeiket idézik, amikor még fiatal anyukák voltak, és a parkban kislányukkal sétálgattak. Akkor még bírták a nyári h?séget, most már csak ezt a nyár végi langyos meleget élvezhetik. Kihasználnak minden percet, amit a szabadban tölthetnek. Otthon, a szobájukban úgyis mindig egyedül vannak. Gyermekeik, unokáik t?lük távol élnek, ritkán látogatják ?ket. A szomszédok néha rájuk néznek. Id?nként bekopogtatnak, nincs-e szükségük valamire. Gyógyszert váltanak ki a patikából, vagy hoznak nekik tejet, kenyeret a sarki boltból. A kopogást, vagy a cseng?t ritkán hallják meg, a kis öregek rosszul hallanak. Ha éppen az ajtó közelében tevékenykednek, akkor meghallják, és ajtót nyitnak. Egyébként sokáig csengethetnek. Így a szomszédok se tudnak könnyen bejutni hozzájuk. A telefon is hiába csörög, ha a televíziót nézik, vagy a rádiót hallgatják. A nagy hanger? elnyomja a csengetés zaját. A rokonokkal, ismer?sökkel megbeszélt cseng?-jeleik vannak. Három csengetés a lányuk – ? azonban ritkán jön. A postásé kett?, ? csak havonta jön, hozza a nyugdíjat. Más nem nagyon fordul meg náluk. A gázórát és villanyórát leolvassák, és bemondják telefonon. Ha éppen nem a televíziót nézik – ami szinte egyetlen kapcsolatuk a világgal -, akkor meghallják a cseng?t, és ajtót nyitnak. Ha nem, a látogató hiába vár, nem engedik be. A barátn?k mindig azonos id?ben, hetente, csütörtökönként jönnek össze. Ilyenkor felidézik a régi id?ket. 

   Mindig van valaki, aki nem tud jönni, valamilyen betegség ágyba döntötte éppen. A régi társaságból már csak hárman vannak, akik rendszeresen találkoznak. Egy kávé, vagy keksz mellett egy-két órát együtt töltenek. Alig várják a csütörtököt, hogy beszélgessenek. Valahogy mindig eltotyognak egymáshoz. El?fordul az is, hogy a fotelben ülve csukódik le a szemük. A hosszú élet, amit megéltek, és a sok munka elfárasztotta ?ket. Az id?s korban gyakran megesik, hogy egyik pillanatról a másikra lebillen a fejük és elalszanak. Ez nem is csoda, megérdemlik a néhány perc pihenést, eleget dolgoztak egész életük során. Ha ilyenkor csenget valaki, hirtelen riasztja fel álmunkból a kis öregeket. Akkor felugranak, de azon nyomban meg is szédülnek. Tántorogva, lassan csoszognak ki az ajtóhoz. Sokáig tart, amíg ajtót nyitnak.

   Itt a parkban nagyszer?en érzik magukat. Arcukat fürösztik a fényben. A régi barátn?k között hamar eltelik a délután. Ahogy lemegy a nap, h?vösödni kezd. Az aranybarna falevelek pörögnek-forognak, majd lehullanak. Töpörödött testük fázik, a régi, agyonmosott pulóver már nem elég meleg, átfúj rajta a szél. Utolszor üzen a nyár, ezzel lassan vége is lesz, közeledik az ?sz, jönnek az ?szi es?k, majd a fagyos szelek, hóesés, jeges utak. Vajon megérik-e még a tavaszt és a jöv? nyarat? A vézna, göcsörtös ujjak kötnek-e még sálat, lesz-e valaki, akibe belekapaszkodhatnak, ha megszédülnek?

   Hazafelé indulnak. Talán utoljára hallgatják a madarak csicsergését. Jöv?re vajon láthatják-e, amint a fecskék visszatérnek fészkükbe? Jönnek-e ?sszel az unokák hozzájuk, vagy annyira elfoglaltak, hogy csak levelet írnak nekik? Vagy annyit se? Kiszolgáltatottan, betegen, öregen, egyedül hogyan vészelik majd át a hosszú telet? Mi lesz, ha a barátn?k is félnek kimenni a jeges, csúszós utcákra? Ha ?k se jönnek többé? Vajon le tudnak-e menni a sarki boltig anélkül, hogy összetörnék gyenge csontjaikat? Lesz-e elég meleg kis lakásukban? Lesz-e pénzük, hogy kifizessék a számlákat? Gondol-e rájuk valaki? A lányuk meglátogatja-e ?ket, vagy csak id?nként érdekl?dik telefonon arról, hogy mi van velük? Élnek még? A sálat, amit most kötögetnek, oda tudják-e adni az unokának? Tetszik-e majd nekik? Elég divatos-e a színe, mintája? Egyáltalán, eljönnek-e hozzá a téli szünetben, vagy a születésnapján?

   Ahogy hazafelé ballagnak az úton, lassan lépegetve, botjukra támaszkodva, elmerengnek mindezeken. Miért is éltek ennyi évet? Miért dolgoztak ilyen sokat? Mit tévedtek hosszú életük során? Helyre tudták-e hozni, ha valamit vétettek? Egyedül hogyan tovább? Társuk régen meghalt, családjuk távol él, ?k itt maradtak magukra hagyva. Amit szívb?l adtak, megköszönte-e valaki? Önzetlen szeretetükért, amivel az emberek felé, barátaik, családjuk felé fordultak, mit kaptak? Az élett?l csak ezt a magányt kapták? Életük áldozata kudarcot vallott?

   Füttyögnek még a madarak, de lassan elhallgatnak. Az esti fények kihunynak, ?k az üres lakásba hazaérnek. Nem várja ?ket senki, nem tudnak senkihez sem szólni. Pedig négy gyereket felneveltek. Egyik sem jön, igaz, messzire sodorta ?ket az élet, csak az egyik, a lányuk van a közelükben, de ? is nagyon elfoglalt. A saját családjuk, munkahelyük annyira leköti ?ket, hogy csak ritkán van idejük az öreg szül?re. A kis öregasszonyok lefekszenek ágyukba, lekapcsolják a lámpájukat. Álmukban régen látott szeretteik veszik körül ?ket. Az angyalok aranyfénye világítja meg öreg arcukat, kisimulnak, elt?nnek a ráncaik. ?k újra kisgyermekek, édesanyjuk ölében ülnek, pici fejüket lágyan simogatják.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:51 :: Kühne Katalin
Szerző Kühne Katalin 90 Írás
Nevem Hornyánszkyné Kühne Katalin. ÁÃ?rói nevem az egyszerűség kedvéért Kühne Katalin. 1947-ben születtem Szegeden, de Miskolcon élek pár hónapos koromtól. ÁÃ?rásaim az Irodalmi Rádió honlapján, CD-n és nyomtatott formában jelentek meg, elhangzottak az IR-ben. Eddig két kötetem van: Családi album (Miskolc: Felsőmagyarország, 2007), ami visszaemlékezéseimet és édesapám Töredékek a harctéri naplóból c. írását tartalmazza. A Jel a sziklán c. verseskötet (Miskolc: Irodalmi Rádió, 2007) válogatás régebbi verseimből. A harmadik idén novemberben jelenik meg Idősíkok címmel, az Uranus Kiadó adja ki, ez prózakötet. A Kláris c. folyóiratban és antológiákban szerepelnek írásaim. A könyvek, a természet, a művészetek szeretete kísért végig egész életemben. Szüleimtől, távolabbi őseimtől, barátaimtól az értékek tiszteletét örököltem, ezt próbálom továbbadni utódaimnak.