Talán amiért éppen nyár van. Esetleg nem is e miatt, hanem, mert nyár van ugyan, amit nagyon szeretek: a meleg miatt is, de elsősorban a miatt, ami egyébként általában is alátámasztja a kellemesebb – úgy értem, számomra kellemesebb – meleg, nyári napok kedvelését, ami pontosan a sok rossz tulajdonságom mellett még tetézi a bajt, vagyis az általában nálam fellelhető meleg-kedvelő természetemet. No és természetesen, mindezt érdekmentesen, a legnagyobb nyugalommal, hogy úgy mondjam: hidegvérrel merem állítani. Ilyen egyszerű. Közben, miközben sajnos mégis kissé el kell költöznöm, kerti székemmel együtt a közelben levő fa árnyéka irányába, tehát ez idő alatt-végtére is hétvége lévén- komoly filozófiai problémát sikerült találnom, saját használatra, kezemben egy könyvvel.
Nem, nem a gravitáció. Más. Létezett a nehézkedés is, hiszen miért ne tette volna a szerencsétlen. Már épp elég régen feltaláltatott. Tehát ott volt, jelenléte tagadhatatlanságáról tett tanúbizonyságot az imént, ahogy enyhe, ám elégséges erővel rendelkező szellő kezdett el lengedezni. Kezemből a könyvet kis időre kitépve. Gyorsaságomra jellemző, hogy abban a pillanatban már nyúltam is érte, a visszaszerzés egyértelmű szándékával, mikor újabb tudományos bizonyságot tapasztalhattam meg: történetesen a fény sebességének meghaladhatatlanságát. Erről már tudtam, ugyan, de ez alkalommal ellentmondást nem tűrő egyszerűséggel adta jelét valóságának: mégpedig azáltal, hogy – mint mondtam is az imént – a gyorsaságom ellenére, mely állandó tulajdonságom, ha éppen nem tartok e tájon pihenőt, azaz, mindezek ellenére a szemem még a mozdulatom befejezése előtt nüánsznyi pillanattal érzékelhette a kezemből kicsusszanó könyv, tőlem nem túl távol történő landolását.
Gyors észjárásom kapcsán azonnal bevillant: ez csak a gravitációval magyarázható, jelenlegi ismereteink alapján. Ismereteink állandó bővülése miatt azonban nyomatékosan fel kell, hívjam a figyelmet arra a jogi garanciára, mely szerint természetesen fenn kell tartanom az ezzel kapcsolatos esetleges változtatás jogát. Most azonban kezemben a könyvvel, már (melyről többen is állították: nem könnyű olvasmány) nem tartogatom tovább a jogi dolgokat, maradnék a könyv kézben tartása mellett.
Egyes egyedül üldögéltem a napon, kezemben a könyvvel, hozzátartozóim nélkül. Mégis el kell azonban mondanom, csupán a teljesség kedvéért, hogy hozzátartozik még a történetemhez egy régebbi tapasztalat, amelyet meg kellene osztanom az olvasóval. Ám arra gondoltam, talán mégsem kellene eldarabolni, jobban is mutat egy kézben – mégpedig: egy kézben – tartható tapasztalat, ezért inkább elosztogatása, feldarabolása helyett, minden ide nem illő körítést is mellőzve, elmondom azt a régebbi, ám hamarosan mindenki által megtapasztalhatóan e témához idevágó történetet, mely egy, azaz: 1 alkalommal velem esett meg. Természetesen diákkoromba nyúlnak vissza ezek a tapasztalások. Mi sem természetesebb, mint hogy egy irodalom órai esemény kapcsolódása az illető tény, vagyis Karinthy. Miért is? Nem csak az ő hatására, de elárulom, tőle függetlenül is nagyon szerettem játszani a szavakkal, annyira így volt és van is még ez, hogy erről le sem szeretnék mondani.
Talán ezek miatt fordulhatott elő velem ott az irodalom órán, hogy nyelvi helyességet még csak szem előtt sem tartva, átértelmeztem – talán megbocsátja, hiszen talán még halálom után sem érhetek majd még csak a közelébe sem – átértelmeztem a nevét, azon minutumban, ahogy elhangzott az oktató szájából: „kar inti”. Mondtam is félhangosan… mit beszélek: félhalkan a padtársamnak: „kinek intettek be?
– Nem intettek be senkinek – világosított fel társam, ott, és akkor. Később, miután a tábláról is leolvasható volt a neve, már értettem, egyáltalán nem volt helyes a feltételezésem, itt, azaz: ott nem holmi karjelekről volt szó, talán azidőtájt még más jellel volt egyenértékű a helytelenül feltételezett tartalom.
Ott tartottam tehát, hogy olvastam a könyvet Karinthy Frigyestől, és mindenféle gondolatok kezdtek összeállni bennem. Így többek között azon tűnődtem, vajon mi lehet nehezebb: megírni ilyen stílusban, vagy olvasni? Nem hiszem, hogy az írónak különösebben nehéz volt mindezt így leírni. Olvastam már elég sok írását, de nem éreztem benne soha a kényszeredett szenvedést. Talán az olvasás esetében merülne fel az izzadtság illatú küszködés?
Már csak néhány oldal volt vissza. Több okból is sajnáltam, ezt. Tudtam, ha a végére érek, még vannak kerti teendőim, melyektől idegenkedtem ugyan, ám bizonyosan éreztem, meg kell tennem. Még ha a kapa nyelébe is leszek kénytelen megfogódzni, meg kell tennem.
Kötelezően elhatározott kerti ténykedésem után már csak arra maradt erőm, hogy a könyvet helyére rakjam a polcon. Nagyon elfáradtam – gondoltam -, leülök végre, egy kicsit pihenni, ezúttal a lakás azon részébe, ahol nem zavarja pihenésemet sem televízió, sem rádió.
Útközben kezem beleakadt egy könyvbe, már nem emlékszem ki írta, egy biztos, a borítóján egy kéz, vagy egy kar intett, felém, olvasásra hívogatva.
Legutóbbi módosítás: 2009.01.31. @ 16:14 :: Berta Gyula