Avi Ben Giora. : Betlehemi Karácsony

*

 

 

 

Már nem számítottam „zöldfülű” bakának, de még jócskán hátra volt a tényleges időmből. Éppen Jeruzsálem közeli bázison voltam, mikor–is egyik nap a parancsnok személyesen keresett. Nem tudtam elképzelni sem, hogy miért ez a nagy „megtiszteltetés”, de rögtön a tárgyra tért.

– Négy órára légy az irodámban megbeszélésre!

Megbeszélésre? Elgondolkoztam ezen, mivel ez bármire enged következtetni, de nem okvetlenül jóra. Nem volt olyan fontos beosztásom, hogy megbeszélésre hívjanak és így kiválasztva, mert általában „fejtágítókra” és különleges feladatokra az egész egységet hívták be. El voltam készülve minden jóra, fejmosásra és esetleges eltávozás–megvonásra, ami amúgy is esedékes volt, mivel egy alkalommal elblicceltem egy konyhai szolgálatot, ami elől köztudott, hogy a legtöbb baka menekül. Délben az ebédnél azért próbáltam kideríteni valamit a társaimtól, de senki nem tudott persze semmit.

– Valami „disznóságot” csináltál – világosított fel egyik társam – és most a főnöknek amúgy is jó napja van. Örülhetsz, ha simán egy „eltáv. megvonással” megúszod.

– Kösz! Azért annyira zöldfülő én sem vagyok, hogy ne tudnám, valami ilyesmiről van szó. Egy moslék a konyhás Leon, amiért volt szíves bemószerolni valakinél, hogy nem voltam hajlandó két hete szolgálatba állni, hanem „beteget” jelentettem.

– Na mit kérdezősködsz, ha tudod!

A hátralevő időt próbáltam mindenféle „pótcselekvéssel” agyonütni, mivel tényleges feladatom délutánra nem akadt. Mindenki kimenőre, hétvégi eltávra készülődött. Négy előtt rendbe szedtem magamat és elindultam a parancsnokomhoz „raportra”. Rajtam kívül még vagy öten ücsörögtek az irodája előtt. Na gondoltam tényleg jó napja lehet, ha ennyi embert ide csődített. Négykor nyílt az ajtó és az egész „kompániát” betessékelte az irodájába.

– Nem akarok sokat magyarázni itt nektek, egyenesen a tárgyra térek – kezdte a bevezetőjét. – Gondolom, páran tudjátok, hogy most öt nap múlva lesz a Hag ha Molad, vagy közismertebb nevén Karácsony. Mint minden évben, idén is lesz Betlehemben éjféli mise amit a világ számos televíziós állomása egyenesben fog közvetíteni. A mi feladatunk lesz a helyszín biztosítása és a meghívott vendégek beléptetése. Ez igen fontos, mivel magára az eseményre kizárólag csak meghívottak mehetnek. Este nyolctól a környék le lesz zárva a turisták és látogatók előtt. A lakosság számára pedig kijárási tilalom lép életbe. Az elkövetkező pár napban különleges kiképzést fogtok kapni, hogy mi is lesz a tulajdonképpeni feladat. A helyzet nem a legjobb de úgy hiszem, ezzel nem mondok senkinek újat. A környék lakosságának nagy része keresztény, de csak kis részük lojális velünk, izraeliekkel szemben. Ebben az egyben egyetértés van köztük és a muszlimok közt. Ugyanúgy megszálló hatalom vagyunk a számukra. Ennek ellenére a muszlimok nem szeretik a jelenlétüket és úgynevezett kiváltságos helyzetüket. Ezt az ellenségeskedést ráfoghatjuk a vallási nézeteltérésekre és sok minden másra. Egy biztos, hogy mióta itt vagyunk, azóta vált lehetővé az összes vallás számára a kegyhelyek gondnélküli látogatására. A muszlimok viszont úgy gondolják, hogy Jeruzsálemhez és környékéhez egyedül csak nekik van kizárólagos joguk. Évekig egészen 67–ig így is tettek. Kizárólag a muszlim jellegő épületeket tartották karban és a más vallások zarándokhelyei szinte nem is voltak látogathatóak. Illetve kizárólag baksisért és csak turistáknak. Nem akarok történelmi előadást is tartani, így rövidre fogom. Holnap reggel mindenki legyen készen reggelre, mert holnaptól már Betlehemben lesztek. Tudom, hogy ez most közületek soknak, vagy talán mindenkinek hétvégi eltáv kiesést jelent. Természetesen az „akció” sikeres befejezése után mindenkit kárpótolni fogok egy hosszabb rendkívüli szabadsággal. Tehát akkor reggel találkozunk, ahogy most megbeszéltük. Leléphettek!

Másnap reggel mindenki az előző napi megbeszélés alapján teljes menetfelszerelésben várakozott. A legtöbben szkeptikusak voltunk, hogy ugyan miért minket szemeltek ki ilyen feladatra. Ez hivatalosan a határőrség hatáskörébe tartozik, de az az egység – mint olyan –, a katonaság hatáskörébe tartozott. Bármikor bármilyen segítséget igénybe vehettek más alakulatoktól. Legtöbben tudtuk, hogy ezek a feladatok nem a legszórakoztatóbb feladatok közé tartoznak, és a tényleges határőrök igyekeznek minden macerásabb feladatott a más alakulatbeliek nyakába sózni, akik persze legtöbbször olyan „félidős” kopaszok, mint mi. Így nagyjából mindenki tisztában volt azzal mire számíthatunk. Betlehem nincs messze Jeruzsálemtől. A „bázis”, ahol elszállásoltak, valaha vagy a helyi rendőrség, vagy valami kisebb katonai egység bázisa lehetett régen. Miután elrendezkedtünk, már mehettünk is eligazításra. Ez jó hosszú és unalmas volt. Többen el is bóbiskoltak, de ezeket hamar felrázták. Többek közt jómagam is megtanultam a nyitott szemmel való alvás „mővészetét”, de itt már tapasztalt vezetőség volt, hamar lebuktunk és ezt tudomásunkra is hozták. Sőt közölték is, hogy „hálából” már be is leszünk osztva őrjáratozásra. Vacsora után még megkaptuk a szükséges eligazítást, és aztán már jelentkezhettünk is az ügyeletes őrparancsnoknál. Szépen felsorakoztunk és vártuk, hogy melyik jármőre kerülünk.

Végre megjött az őrmester. Első dolga volt, hogy minket kiokítson. Semmi sem felelt meg neki, lehordott minket a sárga földig, hogy ilyen nyámnyila bandát még nem látott. Amit legjobban neheztelt, hogy nincsen rajtunk golyóálló mellény. Mondjuk mi gondoltunk ilyesmire, de amúgy is elég hacuka volt rajtunk, aminek az lett volna a feladata, hogy védjen minket a hideg elől. Mondjuk egy ilyen mellénynek annyi előnye is van, hogy jól zár, nem engedi be a hideget, megvéd a repesztől és a golyótól is. Na, de erre még a kabát iső Akkor nem lehet behúzni a zipzárt rendesen, és az ember úgy fest benne, mint egy ormótlan virsli. Szóvá is tettem ezt a parancsnoknak.

– Mit gondol maga, parádéra megyünk vagy őrségbe? – vágott vissza. – Azonkívül meg, ki mondta, hogy zipzáras kabátot vegyenek? Menjenek most azonnal a raktárba és vételezzenek sima tépőzáras kabátokat. Na jellah emberek, szaporán, mert mennünk kell.

– Na ez aztán jól ránk fog szállni, annyi már biztos.

– Mért jártattad azt a nagybides szádat feleslegesen! Ennyi idő alatt már megtanulhattad volna, hogy a szád csak evésre, ivásra és bagózásra van. Beszélni csak a legkevesebbet szabad vele, mert abból csak gond van.

Kénytelen voltam igazat adni nekik. Egész este, sőt még éjszaka is kommand carrál jártuk a környéket. Minden utcasarkon és kereszteződésnél meg–megálltunk és reflektorral pásztáztuk a terepet. Óránként találkoztunk egy meghatározott ponton a többiekkel és ilyenkor volt egy cigaretta– vagy kávészünet is. Hajnali háromkor váltottak minket és elmehettünk durmolni. Ez nem volt könnyű feladat, mivelhogy hétkor már talpon kellett lennünk, na de mikor volt ideje a katonának aludnia? Szinte semmikor. Már nyolckor betereltek minket egy hodályba, ahol egész délig fejtágítósdi volt. Nagy részével már tisztában voltunk, de külön részt szenteltek a külföldi tudósítók ellenőrzésére és velük való viselkedésre. Például – és ez egy kényes kérdés volt –, hogy mit fényképezhetnek és eleve hova lesz szabad bejárásuk a különleges fényképes sajtóigazolványukkal. Ami azt illeti ez a része igencsak érdekes volt. Mint kiderült, vannak olyan tudósítók, akik képesek lefizetni az arab suhancokat, hogy valami „kamerára illő” dolgot produkáljanak, amit a hírekre éhes csatornáknak jól el lehet adni. Az ilyen tudósítók „lefülelésére” kaptunk kiképzést, na meg ha már rajtakaptuk őket, akkor mi az eljárás és azt, hogyan kell lefolytatni.

Ebéd után ismét járőrözés volt ezúttal gyalogszerrel. Útközben a parancsnokunk egyfolytában magyarázott és mutogatott. Találkoztunk több tévés stábbal is, akik az előkészületeket fényképezték és erről készítettek riportokat. 24.–éig semmi nagyobb esemény nem történt. Egyszer vagy kétszer mentek csak a különleges egység katonái tüntetők szétválasztására, de ebben kizárólag csak a határőrök vettek részt. 24.–én megkaptuk az utolsó eligazítást, és mindenkinek kijelölték a helyét, amit este nyolckor mindenki elfoglalt.

Már sok volt a riporter, akik próbálták a jobb helyeket elfoglalni. Minden stábot egyenként és külön–külön minden holmijukat, felszerelésüket átvizsgálva lehetett beléptetni a templomba. Előzőleg az egész terepet kívül–belül ellenőriztünk, hogy nincs–e valami gyanús szerkezet vagy esetleg bomba, ami veszélyeztethetné a ceremónia zavartalan lefolytatását. A vendégek beléptetése is megkezdődött. Ez kicsit komplikált volt, mivel csak és kizárólag névre szóló meghívóval jöhettek ők is, akárcsak a tudósítók. Külön ellenőrizni kellett a személyazonosságot és utána át kellett vizsgálni a személyt detektorral – tetőtől talpig. Már túl voltunk a nagyján, amikor úgy tíz óra felé valaki lélekszakadva rohant hozzám.

– Gyere azonnal, mert gubanc van.

– Mi a fene van, és hogy a fenébe hagyjam itt a helyemet?

– Menj azonnal a kettes kapuhoz. Van valami magyar csoport, és az egyik pasasnak nincsen meghívója, mégis be akar menni.

– És ahhoz miért kellek én, pajtás? Gondolom, valamennyit beszél angolul vagy más nyelven és el lehet neki mondani, hogy meghívó nélkül nem mehet be. Különben is mindenütt négynyelvő táblák vannak, amik ezt írják le. Nem tud olvasni, vagy mi van?

– Nem ez a probléma, mert beszél angolul, de akar valakit, aki esetleg beszél magyarul is. Én most felváltalak, mert a főnök feje kékül, és azt üzeni, hogy menj oda.

Nem volt mit tennem mentem, ahogy utasítottak. A megadott helyen egyre nőt a tumultus. A bejáratot három bőszen magyarázó ember zárta le.

– Na jó, hogy végre itt vagy! – üdvözölt a parancsnok. Ezek a magyarok valami tévé társaság kiküldöttei. Kettőnek rendben vannak a papírjai, de a riporternek nincsen meghívója, azt mondja, a szállodában felejtette.

– Miért nem megy vissza a szállodába érte?

– Miért nem, miért nem! Nem ismered saját fajtádat, hogy milyen erőszakos tud lenniő Gyere és mondd el neki az anyanyelvén, mert másképpen úgy látszik, nem akarja megérteni. 

Utat törtünk magunknak.

– Jó estét, segíthetek önöknek valamiben?

– Oh, végre valaki beszél itt magyarul is! R. László vagyok és ezek itt a munkatársaim. Talán már elmondta a főnöke, hogy mi a problémám. Bent felejtettem a meghívót a szállodában az útlevelemmel együtt. Nincsen külön autónk, hogy visszamenjek érte, de talán elég, ha a kollégák igazolnak.

– Sajnos nem tudok segíteni. Beláthatja, hogy a biztonsági előírások ezt nem teszik lehetővé. Nincs módomban ezen segíteni, nagyon sajnálom. Vegyen egy taxit és simán meg tudja járni oda–vissza az utat. A kollégák meg foglalnak helyet majd magának is. Amúgy is látom, van felszerelésük, amit ellenőrizni kell.

– Ez mind rendben is van, de bizonyára tudja, mi kiszámított szűkös pénzzel vagyunk, és nem telne taxira. Ha meg nem közvetítünk, annak meg nem kell ecsetelnem, milyen következményei lennének számomra.

– Nem tudom, mit tudok tenni uram. Megkérhetem a főnökömet, hogy adjon egy kocsit, de nem vagyok benne biztos, hogy tud az ön számára extra kocsit biztosítani.

– Kérdezze meg – fogta könyörgőre a dolgot.

– Főnök most már teljesen értem a problémát. Valahogy segíteni kell nekik, mert nincsen kocsijuk és pénzük taxira meg még kevésbé. Valami magyar hozta ide őket, és az majd csak éjszaka jön értük. Jeruzsálemben laknak és kellene valami járgány, ami elviszi meg vissza is hozza.

– Ellenőrizte a listát, hogy szerepel–e a neve a meghívottak között?

– Igen, rajta van ő is, a másik kettő is.

– Rendben. Ott az egyik dzsip, a fedett. Vidd el, és intézd a továbbiakat belátásod szerint. De egy órán belül érjetek vissza, mert a dzsipre bármikor szükség lehet. Na, menjetek.

Beültünk a kocsiba és nekivágtam. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy csak olyan körülbelüli fogalmaim voltak, hogy hol is vagyok és, hogyan is kell kijutnom az országútra. Ennek meg is lett az eredménye, mert betévedtem egy arab faluba, ahol nem valami kitörő lelkesedéssel fogadták a katonai kocsit. Utasom meg is jegyezte, hogy nem túl nagy népszerűségnek örvendünk a környéken. Nagy nehezen aztán végül is megtaláltam a helyes utat. Beértünk Jeruzsálembe, de a szállodához vezető úton éppen forgalmi dugó volt.

– Annak ellenére, hogy maguknál nem ünnep a Karácsony, elég nagy a forgalom.

– Látná csak, mi van ilyenkor Tel Avivban! Ez ahhoz képest semmi. Na meg azt is vegye számításba, hogy rengeteg a turista is most, és a város szinte csak dombokra, hegyekre épült. Még normális körülmények közt is kell vagy egy jó félóra, hogy a város egyik részéből a másikba jusson az ember. Pláne busszal.

Lassan araszoltunk előre. Kiszálltam, hogy megnézzem, miért döcög a forgalom. Előttem úgy hat–hét kocsi állt és láttam, hogy éppen igazoltatják az áthaladni szándékozókat. Ez mindennapos dolog Jeruzsálem bármely részén. Odamentem a katonákhoz és mondtam, adjanak elsőbbséget nekünk. Mutattam a papírjaimat és intettek a többi várakozónak, hogy engedjenek minket. Végre beértünk a szállodába és utasom László pillanatok alatt vissza is ért a szükséges papírokkal.

– Akkor már csak ugyan ilyen gyorsan vissza is kell érnünk. Csak azt a kis arab falut próbáljuk meg kikerülni, ha lehet.

– Megpróbálom. Majd az ellenőrző pontnál, ahogy megyünk ki a városból, megkérdezem a helyes irányt.

Sikeresen el is értük ezt a pontot és itt megadták az útirányt is, amit követnem kell. Visszafelé már nem volt annyira nehéz a tájékozódás, mert sok volt a vendégeket szállító busz és egyéb jármő az úton. Viszont a beléptetésre ugyanúgy ki kellett volna várni a sort.

– Várjon itt a kocsinál László, én megpróbálok előre menni, hogy kicsivel gyorsabban jusson be. – Azzal el is indultam. Kis idő után megtaláltam a parancsnokot.

– Na, mi a helyzet?

– Minden rendben van. Lent várakozik a dzsipnél.

– Gyere, menjünk le, hogy bevigyük végre.

Lementünk a parkolóba és megkerestük Lászlót.

– Na, jöjjön velünk, de a papírjait adja oda a főnöknek.

Innentől már minden simán ment. László kollégái nem győztek hálálkodni nekem.

– Viszont lenne mégegy kérésünk – váltott át László angolra a parancsnokomhoz fordulva. – Ha megengedné, hogy velünk maradjon a katonája, amíg vége nem lesz az ünnepségnek.

– Mégis, miért kellene, hogy magukkal maradjon? Nagyobb biztonságban érzik magukat vagy…?

– Ó nem azért, hanem tudna nekem fordítani, meg a közvetítés során tudok tőle kérdezni, hogy kik a résztvevők, mi a nevük és így tovább.

– Azt nem akarja véletlenül, hogy ő is csinálja a közvetítést is? Nevetett a parancsnok. – Ámbár tudja mit? Menjen magukkal. Most már amúgy is túl vagyunk a nagyján. De utána, ahogy vége, azonnal engedjék vissza, mert ugyanúgy szükségünk van rá.

– Hálás köszönetem!

Így kényelmesen elfoglalhattam a helyet fent a karzaton, ahonnét minden nagyon jól látható volt. Pillanatok alatt beállították a kamerát és elkezdték a közvetítést. Én már előzőleg elmondtam, amit tudtam, úgyhogy nagy szükség nem volt rám. Viszont legalább kicsit tudtam aludni nyitott szemmel. Vagy egy órát tartott az egész, de nekem hosszabbnak tűnt. Gyorsan elbúcsúztunk és én mentem vissza a helyemre.

Már rég elfelejtettem az egészet, mikor is egy csomagot kaptam Magyarországról az otthoni lakáscímemre, amit László elkért. Egy dedikált könyv volt benne és köszönet utólagosan a segítségért, s a betlehemi Karácsonyért. A könyv egy fényképalbum volt, amit László készített Jeruzsálemről és környékéről. Később a könyv meg is jelent Magyarországon szöveges kiegészítéssel és nagy sikerrel. Nekem ebből már nem jutott, de a fotókat mai napig őrzöm.

Sajnos, mire szabadon lehetett már utazni, akartam volna találkozni Lászlóval és a stábbal, de nem sikerült. A stáb másik két tagja már nem állt a tévé alkalmazásában és László meg már nyugdíjba ment és nem tudták, vagy inkább nem akarták megadni a címét, ahol elérhettem volna. Aztán egyszer láttam, amikor a televízióban bejelentették, hogy váratlanul meghalt.

Legutóbbi módosítás: 2008.12.25. @ 11:29 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 457 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen. "Adminguru: Panteonba helyezve, elment 2021. június 8.-án! Részvétünk a hozzátartozóknak!"