Nagyajtai Kovács Zsolt : SZEPTEMBERI KARÁCSONY

Egy szeptemberi napon, délután öt óra tájban nyílt az ajtó s belépett rajta Apám.
(A kép John Doe felvétele, forrás: indafoto.hu) *

 

Apám nem volt egy egyszerű eset. Ízig-vérig székely ember volt, a rájuk jellemző makacs, végsőkig tartó, olykor a fafejűség határát súroló konoksággal együtt. Ritkán szólt, keveset beszélt, de amit mondott, annak súlya volt és nem volt hajlandó rajta változtatni még akkor sem, ha menetközben nagyritkán rájött, hogy tévedett vagy átverték, ami egyébként igen ritkán bár, de megesett. Felfogása szerint az életnek rendje van, azt nem lehet ötletszerűen élni és meg nem tudta érteni azokat az embereket, akik nem ezen elvek szerint próbálkoztak boldogulásukkal. Mindamellett nyílegyenes, őszinte és nagyon jószívű, segítőszándékú ember volt, aki nagyon szerette a családját és sokat dolgozott gondtalanságuk érdekében.

Akkor, 1956 őszén, azonban húgommal együtt fura és teljességgel érthetetlen dolgokra lettünk figyelmesek. Éppen gyakoroltuk a testvéri szeretetet és becézgettük egymást.

— Hallod, brekkencs? Nemsokára karácsony lesz — kezdtem. — Te mit kérsz a Jézuskától?

— Nem vagyok brekkencs, te pocok — önérzeteskedett a hugi. — Egyébként pedig…

Befejezni azonban nem tudta, mert a szobában megjelent Apánk, kissé szokatlanul öltözve. Pizsamakabát volt rajta és kalap, mondván, hogy neki mennie kell valami gyűlésre, ahol állítólag várták őt és ahol „nagy dolgok dőlhetnek el” — fogalmazott. Anyám magyarázatképpen hozzáfűzte, hogy most szólt neki a szomszéd Szabó bácsi, azért van így feldobva, mert erre várt tíz éve. Húgommal gőzünk nem volt, mire és miért kellett tíz évet várni, de biztos nagy valami lehetett, ha az apánk így néz ki miatta. Némi közelharc árán sikerült ráadni a pizsama helyett egy épkézláb öltözetet, a kalap már megvolt és nagyon boldogok voltunk, hogy a mi apánk sem tökéletes, lám-lám.

Amikor Apám hazajött, megkérdeztem tőle, hogy mi történt. Ő már ismét a régi volt, kézenfogott és azt mondta:

— Gyere, kisfiam, elmondom neked.

Hosszasan magyarázott és én nagyon szerettem őt hallgatni. Megtalálta azokat a kifejezéseket, melyekből én is megérthettem, hogy tényleg valami nagy dolog történt, most is történik és remélhető volt, hogy a történések még sokáig folytatódni fognak…

A nagy dolgokból azonban nem lett semmi. Apám viselkedése órák alatt normalizálódott, élete visszatért abba a kerékvágásba, amelyik a tőle megszokott volt, és amiért szerettük őt. Talán egy kicsivel szomorúbb lett annál, mint amit megszoktunk és elvártunk tőle, de ezt igyekezett nem kimutatni. Kissé meg is lepődött, amikor szomorúsága okáról kérdeztem.

— Az a baj, fiam, hogy az emberek nem készültek még fel arra, hogy megváltoztassák az életüket. Túl sok maszlaggal tömték tele a fejüket és bár érzik, hogy nem jól van ez így, azt nem tudják, hogyan és merre fordítsák becsületes úton a szekér rúdját. Többen vannak ma még azok, akik hatalmi karrieristák.

Nem sok mindent értettem az elmondottakból, de arra gondoltam, hogy az én Apám nagyon okos ember lehet, hogyha ilyeneket gondol és mond.

Történhetett azonban bármi, az én gyerekeszemnek egyvalami elvitathatatlan volt. Decembert írtunk, az emberek mintegy rejtett boldogságot tükröző titokzatos arccal még titokzatosabb csomagokat cipeltek haza metsző, csontig hatoló szélben.

A karácsony nálunk Apám szent ünnepe volt, lehetett bármi, hozhattak a körülmények akármit, a karácsony a legjelesebb ünnepnek számított. Nem voltunk gazdagok, Apám fizetéséből igencsak szerényen éltünk. Néha láttam rajta, hogy tehetetlen düh tükröződött az arcán akkor, amikor valami általunk kért hasznos vagy haszontalan izét nem tudott előteremteni pénz híján. A karácsony azonban egészen más volt. A húgommal együtt kitaláltunk mindenféle csomó marhaságot és a Jézuskának írt levelünkben felsoroltuk ezeket természetesen vagylagosan, mert azt mi sem vártuk el, hogy ezeket egytől-egyig megkapjuk ajándékba. Apámék kiválasztották az általuk legpraktikusabbnak vélt dolgokat a listáról és ezeket egy külön lapra felírva — amit mi nem láthattunk — továbbították a Jézuskának.

1956 karácsonya azonban nem sok jóval kecsegtetett bennünket. Az ünnepekre való készülődés most is hasonlított ugyan az előző évekéhez, az emberek azonban kissé furcsábban viselkedtek, mint máskor. A férfiak mélyen a szemükbe húzott kalap mögé rejtették tekintetüket, az asszonyok vastag fejkendőt kötöttek arcuk köré és úgy közlekedtek. Mintha féltek volna egymástól az emberek, vagy mintha valami szégyenletes takargatnivalójuk lett volna egymás előtt… Engem azonban csakis az érdekelt, hogy a frissen esett hóval meghógolyózhassam a húgomat és egyébként is, jön a KARÁCSONY!!

Apám ugyanolyan titokzatosan viselkedett, mint a korábbi ünnepek előtt. Egyszer-egyszer sokat sejtető csomagokkal tért haza a munkából, sietősen bepakolta őket a szekrénybe és emelkedett mosollyal nézett végig rajtunk. Amikor megkérdeztük tőle, hogy mit hozott, rejtélyesen csak annyit válaszolt:

— Majd karácsonykor…

Egy nappal szenteste előtt késő este kopogtak az ajtónkon. A küszöbön két sötét kabátos ember állt, egyiken kalap, másikon Lenin — sapka. A magasabbikat, amelyik a sapkát viselte, még én is ismertem, gyakran járt nálunk egy pohár borra. Mögöttük két fegyveres alak, bőrkabátban, sapkájukon nagy ötágú vörös csillaggal.

— Az elvtárs A. B.? — kérdezte a zömökebb, alacsonyabb kalapos.

Apám arca az elvtárs szóra alig észrevehetően megrándult, nyelt egyet, majd válaszolt.

— Én vagyok A.B.

— Velünk jön. Nem szól senkihez, veszi a kabátját és indul. Igyekezzen — folytatta monoton hangon a kalapos.

Apám fölvette a cipőjét, kabátját, az ajtóból még egyszer visszanézett. A tekintetét soha nem fogom elfelejteni. A kalapos határozottan kituszkolta az ajtón, beültek egy nagy sötét autóba és elhajtottak.

Másnap és az ünnep mindkét napján csendben ültünk a szobánkban és vártuk Apámat. Nem érdekelt a hóesés, nem érdekelt, hogy nincs a fenyőfa feldíszítve, nem érdekelt, hogy az ajándékok a szekrény mélyén lapulnak. Apánkat vártuk haza.

A következő év szeptemberéig semmi hír nem jött felőle, azt sem tudtuk, él-e még. Egy szeptemberi napon, délután öt óra tájban azonban nyílt az ajtó s belépett rajta Apám. Teljesen megőszült, csontsovány volt, arca legalább tíz, lelke húsz évvel látszott öregebbnek. A meglepetéstől senkinek nem jött hang a szájára, Anyám kevés híján rosszul lett. Apám a rajta lötyögő zakója mögül előhúzott egy gyönyörű fenyőágat, zsebéből kivett négy szaloncukrot (hogy szeptemberben honnan szedte, azóta sem tudom) és így szólt:

— Valahol itt hagytuk abba. A szekrényben vannak még az ajándékok?

A fenyőágra tett egy gyertyát és alig észrevehetően remegő kézzel meggyújtotta.

— Boldog karácsonyt mindenkinek.

Ez a bizonyos ’57-es szeptemberi karácsony volt az utolsó karácsony, amit együtt tölthettünk. Apám nagybetegen jött haza, két hét múlva ágynak esett, újabb két hét múlva örökre megpihent. Nyugodtan, méltósággal viselte az őt ért igazságtalanságok sorozatát, melyek között előkelő helyen szerepelt, hogy több karácsonyt nem tud velünk tölteni, nem okozhat több örömet nekünk. Nem tudta, hogy az, amire megtanított bennünket, az minden karácsonyok legnagyobbika.

A legnagyobb érzés.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2008.09.27. @ 17:27 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest