Üde zöld lombok s bagolylakta ligetek völgyében,
hol sárga nárcisz virít, korhadó ébenfa éled,
és érc-pajzsos h?s-bajnokok elporladt teste pihen
ellenség vérét?l ázottan, hol repülve siet
a Földet megkerülni égi lovain Héliosz
s kíváncsin nyújtja fejét a sok virág: lila s piros,
e pompás táj kulcsa Phaelon, a szelíd Múzsák hegye,
libben? fátylúaké, szívük b?kez? és kegyes;
az ifjú pásztorok ajkára ?k csalnak bókokat,
ha ég? pírban esengve lefeslik az alkonyat,
éjbe d?l s párafüzéres Hajnalba kúszik a Kor;
de míg van anyagi lét, mivé összeolvad a por,
ajándékaik addig osztogatják kedvük szerint:
kinek sokat, kinek dics?t; s hogyha lecsap az Erisz,
fújolkodva, elraboltatni megint szép Helenét,
vajh' kinek adják örökbe újból e b?vös mesét?
