dr Bige Szabolcs- : Kuka vagy? (a „mi mennyi” folytatása)

 

A szerelem itt, a tanyán érte utol Sanyit, hogy még alig töltötte a tizennégyet.

Egyik vasárnap Jani szomszédot mentek meglátogatni és juhsajtot venni tőle. A házba belépve idegeneket találtak, egy fekete kendős asszonyt és egy fiatal leányt.
– Bocsánat, szomszéd, nem tudtuk, hogy vendégeid vannak. Nem is zavarunk, majd jövünk máskor – szabadkozott nagyapa.
– Állj meg már, Mihály! – szólott Jani bácsi. – Nem vendégek ők, hanem a leányom és az unokám.
– Gruber Jakabné, Margit – mutatkozott be az asszony. – Ő pedig Lilla – intett a leány felé.
Rövidesen mind ott ültek a nagy asztal körül a diófa alatt és az asszony mesélt, elmondta sorsuk alakulását, a szerencsétlenséget, ami földönfutóvá tette őket. Messze innen, fenn északon, a bányavidéken éltek. Férje, Gruber Jakab a rézbányában dolgozott, volt kertes házuk a hegyoldalban, háztáji gazdaságuk, Lilla a leánylíceumot látogatta és a bányamérnökire készült. Szóval, nem volt okuk panaszra. Azután egyszerre mindennek vége szakadt. Sok eső esett abban az évben, még a bányába is betört egyszer. Kiszivattyúzták, de másnap lejött az egész hegyoldal. A leomló föld eltemetett öt házat.
– A mi házunkat érte a legnagyobb baj. Éjszaka történt. Nagy robaj, én a kórházban tértem magamhoz, mellettem feküdt Lilla. Jakabot kérdeztem, de szomorúan néztek rám és ebből megtudtam, hogy őt nem tudták megmenteni.
Az asszony nem tudta folytatni az elbeszélést, sírva fakadt. Mariska néni átölelte, s úgy babusgatta, mint kicsi korában. Mindenki szomorúan hallgatott, Sanyika is törölgette a szemeit, bár szégyellte, hogy sír egy lány előtt, de nem tudta visszatartani a könnyeit.
– Utána jött a többi – folytatta az asszony. – A férjem elvesztése mellett elveszett a házunk, az otthonunk s mindenünk. Az sem volt, mit vegyünk magunkra, mikor kiengednek a kórházból. Se cipő, se ruha és pénzünk se, amiből vásárolhatnánk valamit. A kórháziak, nővérek, orvosok szedtek össze, amit tudtak, hogy felöltözhessünk. Pénzünk egy peták sem. Mondták, menjek el a Néptanácshoz és kérjek segélyt. Elmentünk. Rendes volt a néptanács elnök, megsajnálhatott, mikor meglátta a szedett-vedett öltözékünket. Hívta mindjárt a titkárt és mondta, utaljanak ki nekünk segélyt, beszéljen a bányával, lássanak el a raktárból minden szükségessel és adjanak helyt a munkásszálláson. Beköltöztünk, berendezkedtünk, ahogy tudtunk, de az uram temetése után nem volt maradásom. Keresetem sem volt, kilátásom sem. Elbúcsúztam Jakabtól, virágot tettem a sírjára és megsimogattam a fejfáját, Kicsi Lilla ott zokogott a hátam mögött. Ami motyónk volt összeszedtem és felültünk a vonatra, most itt vagyunk.
– Jó helyre jöttél lányom!
– Köszönöm, apám! Nem leszünk terhére, van két erős karom, a munkát nem szégyellem, Lilla sem kényes dáma.
– Jól van. Minden munkáskézre szükség van a ház körül!
Sanyika és nagyapa csöndben hallgatták a beszédet, nem szóltak bele.
– Mi mennénk, szomszéd, mérne nekem egy kiló sajtot?

Ezzel indultak is hazafelé.
– Egész nap egy szót sem szóltál, pedig máskor be nem áll a szád – jegyezte meg nagyapa útközben.
– Nagyapa sem volt nagyon beszédes – feleselt vissza Sanyi.
– Kapsz mindjárt egy nyaklevest, az majd beszédes lesz! Na, nézd meg a kis taknyost, még szemtelenkedik! – mutatott nagyapa műharagot.
– Bocsánat, nagyapa!
– Semmi baj, nem is igazán haragszom – simogatta meg unokája kobakját.

Ha heti rendszerességgel nem is, de gyakran átmentek a szomszéd tanyára ezért-azért. Egyik nap Jani bácsi szólt, hogy a bács[1] üzent, birkát vág hétvégén és a húst leküldi, ha kell. Sanyi nagyapja mondta, neki is kellene belőle.
– Menj át Jani bácsihoz – szólott nagyapa, amikor a húsért kellett menni -, hozzál négy kiló birkahúst és fél kiló belsőséget!
– Én-e? S egyedül?
– Elég nagy vagy hozzá!
– Hát…

Reggel vette az átalvetőt és szaporán indult a szomszédba, közben elgondolta, tényleg nincs semmi abban, hogy egyedül megy. „Tudom az utat, ismerem Jani bácsit, Mariska nénit, csak az a leány, az a Lilla ne lenne ott! – morfondírozott menet közben. – Nagyon zavar, hogy ott van. Azt sem tudom, mit csináljak, hova álljak, hova nézzek, megszólalni sem merek.”

A házhoz érkezve csak Lillát találta otthon, a többiek kint voltak gazdaságban. Lilla az ebédet készítette, azaz egyelőre csak a zöldséget pucolta. Sanyi megállt a konyha közepén, éppen úgy, ahogy út közben rémlett fel előtte. Zavartan álldogált és valami húsról motyogott.
– Kuka vagy? – nézett rá nevetve a lány.
– Nem, Szekeres Sándor!
Lilla még jobban nevetett.
– Csuda pofa vagy, hallod-e?
– Kinevetsz? Igazad van. Én csak egy ügyetlen, kövér gyerek vagyok, akit mindenki kinevethet, kicsúfolhat büntetlenül. És miután kikacagtad magad, menj és szólj a nagyapádnak, hogy eljöttem a húsért.
– Bocsáss meg! – komolyodott el a lány. – Nem vagy nevetséges és azért nevettem, mert tetszett nekem, ahogy bemutatkoztál – ezzel odalépett Sanyikához és megsimogatta az arcát.
A fiú elvörösödött és még nagyobb zavarba jött.
– Tedd le a tarisznyádat oda padra, s te pedig ülj ide az asztalhoz! Hozok egy kis falni valót! – tette még hozzá és kifordult a konyhából. Kisvártatva kenyérrel szalonnával, juhtúróval, újhagymával jelent meg.
– Egyél! Megéheztél az úton, nagyapám is jön azonnal. Még dolga van a báccsal, a juhásszal.
Sanyi eszik, s hallgat, de a lány nem hagyja. Kérdésekkel bombázza. Hányadikba jár, miket csinál szabadidejében, mi a kedvenc tantárgya?
– Miii? A matek?
– Képzeld, igen! Az egy csodás világ – eredt meg a szava. – Ott senki nem bánt, nem csúfol, irigykedik. Ott én vagyok a császár. Érted?
– Csodálatos! – ámuldozott Lilla.
A fiú meglepődve nézett rá. Mi van? Nem gúnyolódik? Tényleg csodálatosnak tartja, amit hall?
– Te … neked … izé, teszik, amiről én itt áradozok?
– Folytasd! Beszélj az álmaidról, a világról, ahogy te látod. A számokról!

Sanyi pedig tovább beszélt kipirulva, lelkesen. Végre valakit érdekelnek az ő gondolatai! Hálát érzett a lány iránt. És még valamit, valami ismeretlen indulatot. Nyugtalanító érzés volt, de ettől még lelkesebben magyarázott, szinte szárnyakat kapott. Közben-közben megkérdezte: „érted, Lilla!” – mire mindig a lány mintegy reflexből rábólintott – „értem, persze”.

– Hát, itt vagy Sanyika? – lépett be az ajtón Jani bácsi. – Húsért jöttél? Ülj csak le nyugodtan. – szólott, látva, hogy a gyerek felugrik ültéből.
– Négy kilót kérek és fél kiló belsőséget – hadarta.
Megkapta az birkahúst, az átalvetőt a nyakába kanyarított és hangos köszönéssel kisietett a házból.
– Mi lelte ezt a fiút?
– Honnan tudjam! – vonta meg a vállát Lilla.

Ezzel napirendre is tértek Sanyika menekülésszerű távozása felett. Ő pedig szinte futva ment hazáig. Maga sem tudta, mi ellen fut. A lány simogatása ott égett az arcán, hallani vélte egyetértő megjegyzéseit, csodálkozó tekintete tovább kísérte. „Mi bajom lett? Jani bácsi is észre vehetett valamit rajtam, hogy olyan kurtán-furcsán adta ide a húst, s a belsőségekért még fizetséget sem kért. Ráadás, mondta.”

Egy ideig aztán nem adódott alkalom, hogy átmenjen a szomszéd tanyára, meg az idő is elromlott, hétszámra esett az eső és alaposan feláztatta az ösvényt. Amint a nap újra megjelent az égen, a pocsolyák, s az út hamar felszáradtak, és a Sanyi gyerek megkapta a feladatot, hozzon Jani bácsitól ordát, sajtot. Nem kellett kétszer mondani, futott, mint a nyúl.

Szinte berobbant, úgy nyitott ajtót, mikor megérkezett.
– Mi az, jönnek az oroszok? – nézett oda a kályha mellől Mariska néni. – Ó, te vagy az, Sanyika?
– Kezét csókolom! Bocsánat, hogy így berontottam. Egyedül tetszik lenni?
– Kimentek a népek az esztenára[2], de délre haza jönnek. Bár ki tudja… Jobb is, ha utánuk mész, vagy inkább leülsz oda az eperfa alá, s várod, hogy nőjön a fű?
– Azt sem tudom, hogy hol van az a juhszállás.
– A patak mellett ki azon. Könnyen megtalálod. Előbb azért faljál egy kicsit, itt a szilvaíz, kenyér meg tej. Ha közel érsz az esztenához, kiabálj, hogy hívják vissza a kutyákat.

Kicsit aggódott Sanyi a kutyák miatt, de nem történt semmi baj. Kiáltására elébe szaladt a bojtárgyerek és elparancsolta a kuvaszokat, s azok egy utolsót vakkantva visszamentek a rájuk bízott állatokhoz.
– A páncélos vitéz! – örvendezett a feltűnő vendégnek Lilla.
A juhász, a bács, ahogy arrafelé mondták, a sereggel elvolt a dombon túlra, de otthon volt a felesége, éppen sajtot készített. A megoltott tejet sűrű szövésű ruhán szűrte le, csak úgy csorgott a savó.
– Mindjárt lecsorog és felkötöm, csepegjen tovább – törölte meg a kezét. – Addig megkínálom a fiatalembert egy kis zsendicével.
Sanyi hálásan fogadta a kínálást és leült a kalyiba előtt a kisszékre. Elfáradt a gyerek, de az öröm, hogy láthatja Lillát, s beszélhet vele, elmosta a fáradságot. Lám, csak annyi kell egy ifjonc embernek, hogy meglásson egy csinos lányt és minden baja elillan!

Még hosszú évek múlva is kellemes izgalmat érzett Sanyi, ha erre napra gondolt. Többet Lillával nem találkozott, mert az édesanyja állást kapott a városban és elköltöztek.

 

 

[1] számadó juhász

[2] esztena – évszaki jellegű, fejési idényben használatos fiókgazdaság, ahol a juhokat fejik

Legutóbbi módosítás: 2020.11.25. @ 19:30 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző dr Bige Szabolcs- 619 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.