Kégl Ildikó : A férfi, aki túl alacsony volt a boldogsághoz

A férfi, aki jóképű volt és intelligens, nem vette észre, hogy ő jóképű és intelligens. De észrevette, hogy alacsony. Különös volt, hogy ezt észrevette, hiszen a jóképűsége és intelligenciája szembe tűnőbb volt, mint az alacsonysága. De hát a férfi már csak ilyen volt, magasra tette a mércét, különösképp az alacsonyságát illetően.

A negyven körüli férfi lakásában nem is volt tükör, mert úgy vélte, épp eleget nézett tükörbe gimnazistaként meg egyetemistaként, akkoriban látott mindent, ami egy tükörben látható, és kiolvasott mindent, ami egy tükörből kiolvasható. Ő a tükörbenézéseket elvégezte becsületesen, ahogy tőle telhető, neki többet a tükörrel nincsen dolga. Az idő tájt, amikor először olvasta ki a tükör üzenetét, megijedt. Megijedt egy életre. A tükör lett a manifesztációja minden félelmének, vélt hiányosságának. Így aztán ezek a tükörbenézések traumatikus élményként épültek be a személyiségébe.

Ekkoriban, a koncentrált tükörbenézések időszakában történt, hogy a kifejezetten jóképű férfi nem látta meg a tükörben a jóképű férfit, de még csak a férfit sem. Nem látta a tükörben az embert sem, de látott valamit, ami alacsony. Ettől kezdve létének szubsztanciája valósnak vélt alacsonysága lett. Ez a hat betű határozta meg önmagát, kapcsolatait. Ez az egész valamikor a gimnáziumban kezdődött, ahol a suli legjobb női akartak randizni vele, de ő rendre visszautasította mindet. Azt gondolta, „engem aztán nem fogtok átverni, én nem leszek magasférfi—pótlék.”

Pedig szerette a nőket. Volt, amelyiket pár percig szeretett, volt, akit hosszú órákig. Sőt, egyszer olyan is volt, hogy négy egész hónapig szeretett egy nőt. De ilyet nem akart még egyszer átélni. Elhatározta, hogy továbbra is szereti ugyan a nőket, de nem kapcsolatban szereti őket. Így éldegéltek ő és a frusztrációja nagy harmóniában. Önbizalmat építeni nem tudott magának a férfi sem az elismerő női tekintetekből, sem a bókokból. Talán nem volt ehhez képessége, talán ekkorra már a komplexusa ráült a szemére, fülére is. Nem tudni honnan eredt ez a komplexus, csak az volt biztos, hogy a férfi gimnazista korától kezdve nagyon jól tartotta, gondosan táplálta, ezért az szépen fejlődött, hízogatott. Ráült a szemére, ráült az agyára, ráült aztán a fülére is, ráült mindenére.

Negyven körül lehetett a férfi, amikor már kívül—belül, tetőtől—talpig fel volt öltözve komplexusba. Ekkor jött egy nő. A férfi szeme felcsillant. Még azon is elgondolkozott, hogy ezt a nőt nem percekre, meg órákra tudná szeretni, hogy vele talán megpróbálná. De aztán kijózanodva azt gondolta, „ez egy olyan nő, akitől minden férfi szeme felcsillanna, ugyan mit akarna tőlem.” Aztán mégis találkozni kezdtek.

A nő imádta hallgatni a férfit, mindegy, hogy az épp a liliom bibéjéről beszélt, a Juventus győzelméről vagy a CERN aktuális részecskefizikai kutatásairól. Hallgatta élvezettel minden gondolatát és hallgatta élvezettel minden csendjét. Rendkívül inspirálta a férfi; egyszerre szeretett bele az agyába és a külsejébe. Beleszeretett a férfi is a nőbe, de csak a maga módján, ahogyan egy magát túl alacsonynak képzelő férfi tud szeretni. Telt, múlt az idő, s a férfi egy nap úgy érezte: mintha minden sejtjével és gondolatával, teljes lényével szeretné a nőt. „Ez ellen gyorsan tenni kell valamit” — gondolta és ettől kezdve minden energiáját arra fordította, hogy ne szeresse. Ezt sulykolta magába: „ez túl szép nő, sok bonyodalmat okozhat. Túl szép, magas férfit is találhatna magának. Túl jó hozzám! Kevés vagyok neki! Úgyis meg fog csalni egy magas férfivel. Egyszer majd, amikor nem számítok rá, amikor már végérvényesen beleszerettem. Na, azt már nem” — határozta el.

A nő látta, hogy valamitől szenved a férfi, és szerette őt annyira, hogy ettől a valamitől ő maga is szenvedni kezdett. Tett is néhány megmentési kísérletet, de azok mind kudarcba fulladtak, mert a nő nem tudta, hogy a férfi minden érzékszervén ott dagonyázik a komplexus. A férfi látta a nő erőfeszítéseit, és egyre kevésbé bírta energiával „nemszeretni” a nőt. Kidobta hát! A nő elment.

Egyszer aztán a nő — aki okos volt —, elhatározta, hogy tesz még egy kísérletet, a férfiért, önmagáért, a szerelmükért. Nekilátott, hogy segélycsomagot készítsen a férfinek. Hatalmas kartondobozt vett elő, azt szépen becsomagolta, selyemszalaggal átkötötte. De előtte még beletette mindenét: a szerelmet, amit a férfi iránt érzett és szemének minden ragyogását, ami a férfitől ragyogott. A segélycsomagban minden összetevő benne volt, ezt a nő többször is leellenőrizte. Amikor újra találkoztak a nő átnyújtotta a selyemszalaggal átkötött lehetőséget a férfinek.

A férfi — aki ugyan nem vette észre magán, hogy ő intelligens, de azért mégiscsak az volt — nézte a dobozt és benne a dolgokat, amiket a nő belecsomagolt. Mindent látott, amit a nő ajándékozott neki, és meghatódva kezdte kicsomagolni azokat. Nézte a dobozt és nézte a nőt, közben pedig mintha valami boldogságféle csillant volna meg a szemében. Arra gondolt; „engem még sosem szeretett így senki.” Még egy röpke pillanat erejéig az is megfordult a fejében, hogy talán ennek a nőnek, mégsem kellene magas férfi. „Talán én kellek neki?” A férfi ekkor, június 28—án 12 óra 56 perckor majdnem egy teljes percre boldog volt. Felkapta a nőt, megcsókolta! De 12 óra 57 perckor hirtelen elkomorult. A boldogságszerű ragyogás eltűnt a szeméből, hogy helyet adjon valami velőtrázó frusztrációnak, tűrhetetlen bizonytalanságnak, valami áthatolhatatlan kétségbeesésnek. Lényébe újra visszaköltözött a félelem. A nőt elengedte és kijózanodva, alig hallhatóan csak ennyit kérdezett tőle:

— Mondd, ha nem lennék ilyen alacsony, hozzám jönnél feleségül?

— Tessék? Ha nem lennél ilyen alacsony? — kérdezte a nő zavartan nevetve, értetlenül. De aztán a nevető arc elkomolyodott. És ebben a pillanatban a nő darabokra hullott szét minden hitével, reményével és erejével. Megértett valamit, és amint megértette ezt a valamit, megsemmisült.

Fél év minden elfojtott fájdalmával és minden hiábavaló megmentési kísérletével zokogni kezdett. Aznap 12 óra 57 perckor feladta, nem bírta tovább. Nem volt több ereje, és nem volt több szerelme a férfi lelkének megmentéséhez. Elengedte a kezét a férfinek, aki túl alacsony volt a boldogsághoz.

Legutóbb szerkesztette - Bereczki Gizella - Libra
Szerző Kégl Ildikó 2 Írás
Kégl Ildikó vagyok, születtem 1976 szeptemberében. Ezek az adatok ugyanakkor semmi lényegeset nem árulnak el rólam. Az élet paradoxonjai közé tartozik, hogy azok az információk, amelyeket személyes adatokként szoktunk meghatározni, olykor kevesebbet fednek fel rólunk, mint adott esetben egy idézet, amihez pedig semmi közünk nincsen. Az én személyes adatommá vált Márai idézet így hangzik. „Az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka.” Az önmeghatározásom így máris pontosabb. Újságíró vagyok, hivatásszerűen írok tizenöt esztendeje. Ám voltaképpen gyermekkoromtól történeteket jegyzek le. Tizenhárom éves sem voltam egészen, amikor kölcsönvettem az öcsém vonalas füzetét, és egy hétvége alatt teleírtam annak harminckét oldalát. Ekkor megéreztem – bár definiálni még nem tudtam –, hogy az írás varázslat. Tetszett ez a különleges, misztikus „szer”, amely képes volt csillapítani a fájdalmat, felfokozni az örömöt. Eleinte csak ösztönösen, később tudatosan is használni kezdtem a varázsszert, ami hatékonyabb volt a legerősebb fájdalomcsillapítónál is. Írtam fájdalmamban és írtam örömömben. Egy idő után már csak igekötőkkel írtam; volt, hogy leírtam történeteket, de többnyire kiírtam és megírtam azokat. Legmeghatározóbb élményeim egyike, amikor tollat és papírt kértem a szülőszobában 2010-ben, s a tizenhat órás vajúdásom során előbb történeteket, majd a kislányomat is megszültem, Zsófiát. Tulajdonképpen észrevétlenül lett az írás a hivatásom, a mentsváram, az életformám. Életszag címmel 2017 – ben jelent meg első novelláskötetem a Püski Kiadó gondozásában, majd hangoskönyvem, mely lélektani novelláim válogatásait tartalmazza Seres Ildikó és Nemcsák Károly, Jászai Mari-díjas színművészek előadásában. 2019-ben ugyancsak a Püski Kiadó gondozásában látott napvilágot második novelláskötetem, Három buszmegállónyi boldogság címmel.