Kégl Ildikó Szerző
Vezetéknév
Kégl
Keresztnév
Ildikó
Ország
Afghanistan
Vezetéknév
Kégl
Keresztnév
Ildikó
7 hónap 9 komment

A férfi, aki jóképű volt és intelligens, nem vette észre, hogy ő jóképű és intelligens. De észrevette, hogy alacsony. Különös volt, hogy ezt észrevette, hiszen a jóképűsége és intelligenciája szembe tűnőbb volt, mint az alacsonysága. De hát a férfi már csak ilyen volt, magasra tette a mércét, különösképp az alacsonyságát illetően.

A negyven körüli férfi lakásában nem is volt tükör, mert úgy vélte, épp eleget nézett tükörbe gimnazistaként meg egyetemistaként, akkoriban látott mindent, ami egy tükörben látható, és kiolvasott mindent, ami egy tükörből kiolvasható. Ő a tükörbenézéseket elvégezte becsületesen, ahogy tőle telhető, neki többet a tükörrel nincsen dolga. Az idő tájt, amikor először olvasta ki a tükör üzenetét, megijedt. Megijedt egy életre. A tükör lett a manifesztációja minden félelmének, vélt hiányosságának. Így aztán ezek a tükörbenézések traumatikus élményként épültek be a személyiségébe.

Ekkoriban, a koncentrált tükörbenézések időszakában történt, hogy a kifejezetten jóképű férfi nem látta meg a tükörben a jóképű férfit, de még csak a férfit sem. Nem látta a tükörben az embert sem, de látott valamit, ami alacsony. Ettől kezdve létének szubsztanciája valósnak vélt alacsonysága lett. Ez a hat betű határozta meg önmagát, kapcsolatait. Ez az egész valamikor a gimnáziumban kezdődött, ahol a suli legjobb női akartak randizni vele, de ő rendre visszautasította mindet. Azt gondolta, „engem aztán nem fogtok átverni, én nem leszek magasférfi—pótlék.”

Pedig szerette a nőket. Volt, amelyiket pár percig szeretett, volt, akit hosszú órákig. Sőt, egyszer olyan is volt, hogy négy egész hónapig szeretett egy nőt. De ilyet nem akart még egyszer átélni. Elhatározta, hogy továbbra is szereti ugyan a nőket, de nem kapcsolatban szereti őket. Így éldegéltek ő és a frusztrációja nagy harmóniában. Önbizalmat építeni nem tudott magának a férfi sem az elismerő női tekintetekből, sem a bókokból. Talán nem volt ehhez képessége, talán ekkorra már a komplexusa ráült a szemére, fülére is. Nem tudni honnan eredt ez a komplexus, csak az volt biztos, hogy a férfi gimnazista korától kezdve nagyon jól tartotta, gondosan táplálta, ezért az szépen fejlődött, hízogatott. Ráült a szemére, ráült az agyára, ráült aztán a fülére is, ráült mindenére.

Negyven körül lehetett a férfi, amikor már kívül—belül, tetőtől—talpig fel volt öltözve komplexusba. Ekkor jött egy nő. A férfi szeme felcsillant. Még azon is elgondolkozott, hogy ezt a nőt nem percekre, meg órákra tudná szeretni, hogy vele talán megpróbálná. De aztán kijózanodva azt gondolta, „ez egy olyan nő, akitől minden férfi szeme felcsillanna, ugyan mit akarna tőlem.” Aztán mégis találkozni kezdtek.

A nő imádta hallgatni a férfit, mindegy, hogy az épp a liliom bibéjéről beszélt, a Juventus győzelméről vagy a CERN aktuális részecskefizikai kutatásairól. Hallgatta élvezettel minden gondolatát és hallgatta élvezettel minden csendjét. Rendkívül inspirálta a férfi; egyszerre szeretett bele az agyába és a külsejébe. Beleszeretett a férfi is a nőbe, de csak a maga módján, ahogyan egy magát túl alacsonynak képzelő férfi tud szeretni. Telt, múlt az idő, s a férfi egy nap úgy érezte: mintha minden sejtjével és gondolatával, teljes lényével szeretné a nőt. „Ez ellen gyorsan tenni kell valamit” — gondolta és ettől kezdve minden energiáját arra fordította, hogy ne szeresse. Ezt sulykolta magába: „ez túl szép nő, sok bonyodalmat okozhat. Túl szép, magas férfit is találhatna magának. Túl jó hozzám! Kevés vagyok neki! Úgyis meg fog csalni egy magas férfivel. Egyszer majd, amikor nem számítok rá, amikor már végérvényesen beleszerettem. Na, azt már nem” — határozta el.

A nő látta, hogy valamitől szenved a férfi, és szerette őt annyira, hogy ettől a valamitől ő maga is szenvedni kezdett. Tett is néhány megmentési kísérletet, de azok mind kudarcba fulladtak, mert a nő nem tudta, hogy a férfi minden érzékszervén ott dagonyázik a komplexus. A férfi látta a nő erőfeszítéseit, és egyre kevésbé bírta energiával „nemszeretni” a nőt. Kidobta hát! A nő elment.

Egyszer aztán a nő — aki okos volt —, elhatározta, hogy tesz még egy kísérletet, a férfiért, önmagáért, a szerelmükért. Nekilátott, hogy segélycsomagot készítsen a férfinek. Hatalmas kartondobozt vett elő, azt szépen becsomagolta, selyemszalaggal átkötötte. De előtte még beletette mindenét: a szerelmet, amit a férfi iránt érzett és szemének minden ragyogását, ami a férfitől ragyogott. A segélycsomagban minden összetevő benne volt, ezt a nő többször is leellenőrizte. Amikor újra találkoztak a nő átnyújtotta a selyemszalaggal átkötött lehetőséget a férfinek.

A férfi — aki ugyan nem vette észre magán, hogy ő intelligens, de azért mégiscsak az volt — nézte a dobozt és benne a dolgokat, amiket a nő belecsomagolt. Mindent látott, amit a nő ajándékozott neki, és meghatódva kezdte kicsomagolni azokat. Nézte a dobozt és nézte a nőt, közben pedig mintha valami boldogságféle csillant volna meg a szemében. Arra gondolt; „engem még sosem szeretett így senki.” Még egy röpke pillanat erejéig az is megfordult a fejében, hogy talán ennek a nőnek, mégsem kellene magas férfi. „Talán én kellek neki?” A férfi ekkor, június 28—án 12 óra 56 perckor majdnem egy teljes percre boldog volt. Felkapta a nőt, megcsókolta! De 12 óra 57 perckor hirtelen elkomorult. A boldogságszerű ragyogás eltűnt a szeméből, hogy helyet adjon valami velőtrázó frusztrációnak, tűrhetetlen bizonytalanságnak, valami áthatolhatatlan kétségbeesésnek. Lényébe újra visszaköltözött a félelem. A nőt elengedte és kijózanodva, alig hallhatóan csak ennyit kérdezett tőle:

— Mondd, ha nem lennék ilyen alacsony, hozzám jönnél feleségül?

— Tessék? Ha nem lennél ilyen alacsony? — kérdezte a nő zavartan nevetve, értetlenül. De aztán a nevető arc elkomolyodott. És ebben a pillanatban a nő darabokra hullott szét minden hitével, reményével és erejével. Megértett valamit, és amint megértette ezt a valamit, megsemmisült.

Fél év minden elfojtott fájdalmával és minden hiábavaló megmentési kísérletével zokogni kezdett. Aznap 12 óra 57 perckor feladta, nem bírta tovább. Nem volt több ereje, és nem volt több szerelme a férfi lelkének megmentéséhez. Elengedte a kezét a férfinek, aki túl alacsony volt a boldogsághoz.

8 hónap 3 komment

A nyári szellő hirtelen meglebbentette a könnyű törtfehér muszlin függönyt. Mintha csak azt kérdezné tőle zengő, búgó hangján, akarsz-e a játszótársam lenni? A lágy textil szótlanul átadta magát a langyos áramlat szeszélyének. Élvezte a huncut, finom játékot: ahogyan a fuvallat váratlanul alákapott, megemelte, lélegzetnyi ideig a levegőben tartotta, majd még ugyanabban a pillanatban lágyan visszaeresztette.

A nő a diófára rögzített függőágyban ringatózott, kezében rozsdabarna műbőr kötésű könyv: „A varázsló halála” címmel. Nem szerette Csáth Gézát, a műveit még kevésbé, mégis megszállottan falta minden örökségül hagyott lidérces, nyomasztó gondolatát. Nehezen tudta volna megmagyarázni, honnan ered ez a furcsa, bizarr rajongás, ez a permanens vágy, de mintha akarata ellenére lépne újra és újra a könyvespolchoz, hogy leemelje a kötetet, ami szól hozzá, s amitől ő mégis valósággal fél. Úgy volt vele, mint valami függő, aki felismerte ugyan, hogy szenvedélybetegsége eluralkodott rajta, de nem tud mit tenni ellene. Talán nem is akar, mert meglehet, titokban még élvezi is ezt a különös, izgalmas frusztrációt – a zakatoló szívet, a remegő kezet, a ködfátyolos gondolatokat –, ami mindannyiszor hatalmába keríti, ha felnyitja valamelyik kötetét.

Ám most még A varázsló halálánál is jobban lekötötte a nő figyelmét a szellő és a nyári lak függönyének buja játéka. Összecsapta hát a könyvet, feszes, napbarnított combjára ejtette, majd kényesen elnyújtózott alkalmi fekvőhelyén, és megbabonázva figyelte a románcot: olykor csak a muszlin közepét mozgatta meg egy csíkban a fuvallat, máskor a széleit hajtogatta kifelé, befelé olyan lenyűgöző mozdulattal, mint egy ügyes szabó, aki alig egy szempillantás alatt bájos fodrot varázsol az egyszerű vonalú ruhára. A leheletvékony, csillogó anyagnak igencsak kedvére való volt a szél udvarlása, megadóan tűrte, hogy egyszer egészen mély ráncokat, másszor apró, alig észrevehető barázdákat rajzoljon rá. És az augusztusi szellő kényeztette is az áttetsző textíliát, ahol csak érte. Amikor a bohém udvarló kis időre magára hagyta, az izgatottan várta, hogy jöjjön végre vissza, játsszon még vele. A különös, rapszodikus szerető kisvártatva újra ott termett, hogy eleinte egészen lágy fuvallatként megérintése, később szenvedélyes mozdulatokkal tépje, ahol csak éri a finom anyagot. A nő melegbarna szemeit tágra nyitva, lélegzetvisszafojtva figyelte a függöny és a szellő pajkos érintkezését, s annyira magával ragadta a jelenet, hogy egészen megfeledkezett a külvilágról. Azt képzelte, hogy a szél 50 körüli férfi, érett, intelligens, határozott, ugyanakkor gyöngéd. Pontosan tudja, hová kell érnie ahhoz, hogy örömet okozzon. Hivatást is választott az augusztusi szélnek: „Orvos vagy te, úgy hiszem. Méghozzá sebész” – ábrándozott. „De nem gondolnám, hogy traumatológus! Nem! Ortopéd sebész, netán idegsebész. Ez a kecses, finom kis hölgy pedig nyelvtanár. Franciát tanít egy középiskolában” – bámult a kényesen táncoló függönyre. Esetleg költő! Vagy irodalomtörténész. Mindenesetre olyan nő, aki nem pusztán a külsejével, de a gondolataival is képes felkelteni egy férfi érdeklődését.” Maga sem tudta megmondani miért, de egyszeriben valami megmagyarázhatatlan irigység lett úrrá rajta, ahogyan szemlélte ezt az elégedett párost, akik nem tudtak betelni a másikkal, s olyan gátlástalanul feledkeztek egymásba, mintha azt üzennék a világnak, semmi más nem számít, csak a pillanat. A most! A függőágy mohazöld lenvászonjába fúrta szép arcát a fiatal tanárnő, majd elmosolyodott kislányos ábrándjain.

– Jó napot! Hát itthol’ vannak? Úgy elbújt a kert végibe’, hogy alig vettük észre – szólt egy mély, férfias hang.

Összerezzent a nő, mert olyan szögben feküdt, hogy először csak egy nagyméretű, szürke gumicsizmát látott. Ám amint előrehajolt a függőágyban, megnyugodva konstatálta, hogy a szomszédasszony áll előtte. Második éve – amióta rátaláltak a tornácos parasztházra – szinte minden hétvégét itt töltenek az erdő közepén elbújt apró faluban, ahol úgy a századelő tájékán megállt az idő. Ahol a helybéliek jó része az Iphone-korszakban is vezetékes víz és földgáz nélkül éli életét.

Egyike volt ezeknek a századelőn rekedt embereknek a szomszédasszony, Magdi, aki PVC csizmájában alig három méterre állt a fiatal tanárnőtől, mégis mérföldes távolság választotta el őket egymástól. Magdi a legnagyobb hidegben is éppúgy, mint most, az augusztusi kánikulában, gumicsizmát viselt. Munkásnadrágban, és valami meghatározhatatlan kardigánszerű viseletben volt. Öltözéke, hangja, mozdulatai, és egészen rövid, fiúsra nyírt haja alapján – amit saját maga vágott – a faluba érkező idegenek első pillantásra mindannyian férfinak nézték. Akadt is belőle kellemetlenség bőven.

– Jó napot, Magdi! Ezúttal egymagam, a férjem kongresszuson Münchenben, a lányom angol táborban, Miskolctapolcán – fogadta köszönését rezignáltan a nő. Még ki sem mondta, máris megbánta, hogy ennyi információval látta el a szomszédasszonyt. – Tiszta hülye vagyok, azt se tudja ez a szegény, Miskolctapolca merre van, nem még München -. És felötlött a fiatal nőben egy különös párbeszéd a közelmúltból. A terveiről beszélt a szomszédasszony, hogy szívesen körülnézne Miskolcon, mert sosem látott még igazi nagyvárost. „Egyszer bemennék egy olyan tömbös házba is, ahol minden kényelmesítve van” – így mondta, emlékezett vissza a nő. Az alig negyven kilométerre levő városról beszélt olyan pátosszal, mintha a gízai piramisokhoz készült volna. Nem pusztán a szavakra emlékezett, melyek igen mélyen gravírozódtak elméjébe, de az asszony tekintetére is, mely a retinájába égett.

– Mi meg a szilváér’ gyöttünk’ vóna’! – mondta határozottan, de kiszolgáltatottsággal a hangjában Magdi asszony. Régen a napszámosok kérhették ilyen hangsúllyal jussukat a gazdától, mindvégig attól remegve, hogy hiába dolgoztak meg becsületesen érte, amíg nincsen kezükbe hiánytalanul a járandóság, addig bármi történhet. Addig veszélyben van az, ami az övék. Addig nekik félnivalójuk van!

– Jó lesz a pályinkába’– egészítette ki a nővére, aki nagy szuszogások közepette épp beérte testvérét, és megállt ő is a diófa mellett, majd a nőre tekintve így folytatta – Mer’ minden szem számít, nem igaz!? – Aztán meghimbálta az alkarjára akasztott koszos, behorpadt bádogvödröt. – Meg hát, ha egyszer a mienk’, hát a mienk! Ezen mán’ csak nem fogunk vitázni! – mondta egy szuszra a szomszédasszony nővére, aki ugyan nem a faluban lakott, de mióta az apjuk meghalt, majd minden hétvégén eljött segíteni testvérének, a vénlánynak, aki minden értelemben egyedül maradt.

Az alig húsz lelket számláló galyasági faluban ilyenkor együtt hasították a tüzelőnek szánt fát, húzták a kútról a vizet, kaszálták a füvet, vagy kopasztották a tyúkot. Sovány, szikár ember volt az apjuk, de igen erős. Az a fajta, akiről 89 évesen se hitte el senki a faluban, hogy egyszer bizony őt is magához szólítja a Teremtő.

– Menj mán’ Kati, dehogy fogunk vitázni! – utasította rendre nővérét a vénlány. – Hát jó szomszédok vagyunk mi, nem igaz?! – nézett a fiatal nő szemébe. Maguk ugyan a városrúl’ gyöttek’, de mán’ félig-meddig idetartoznak közénk.

– Meg mindegy is, hogy városi vagy falusi a nép, csak dógos’ legyen. Mi meg dógozunk’ itten’ mindannyian, ki-ki a maga módján. Maga, meg a férje a fejivel’, mi meg a két kezünkkel – vette át újra a szót a nővére és úgy magyarázott, mintha valami félreértést akarna tisztázni, vagy legalábbis eloszlatni minden kétséget, még azt is, ami fel sem merült.

– Na, de lényeg a lényeg, felszednénk azt a veres szilvát! Azér’ jöttünk! – zárta le a beszélgetést Magdi.

– A szilváért? – fordult kérdő tekintettel feléjük a nő. Egészen elbizonytalanodott, kissé zavarba is jött. Meglehetősen méretes volt a kert – ez kétségtelen –, de férjével együtt igyekeztek rendben tartani. Tegnap délután is körbejárták az udvart, és nem tűnt fel nekik, hogy a szomszéd szilvája kékeslila szőnyegként borítaná be a kert ház mögött részét.

– Azér’ hát! A veresér’, ami ide átesett! Mán’csak az maradt! A többit mind felszedtük, még a kaszáló végibül’ is azt a kökényszilvát! Mer’ a kaszáló az mán’ az önkormányzaté, de megmaradt a végibe’ egy fa, a polgármester meg megengedi, hogy felszedjük alóla. Bele szokjuk’ főzni azt is!

Ahogy a fiatal tanárnő nézte ezt a két asszonyt, hallgatta ízes, egyszerű szavakba zárt gondolataikat, hirtelen olyan távolinak tűnt minden, ami szép. Távolinak tűnt a szellő és a függöny játéka, és távolinak a combján pihenő irodalom is. Mérhetetlenül távolinak tűnt a kultúra, csak ez a két elpazarolt asszonyélet volt olyan üvöltően közeli. Farkasszemet nézett ezzel a két gumicsizmás asszonnyal, akik az égbekiáltó reménytelenség mementójaként álltak a kertjében. Nézte őket szótlanul, és hosszú ideig képtelen volt bármit is mondani. Még csak sóhajtani sem tudott, valahogy a tüdejében rekedt minden érzés. Be akarta szívni az augusztusi levegő balzsamos, lélekemelő illatát, – hogy megkönnyebbüljön valamelyest –, de nem tudta, mert ahhoz előbb ki kellett volna fújnia a tüdejében maradt részvéttel és szánalommal keveredett keserűséget. Ezzel a bennrekedt keserűséggel igazította meg magán egészen rövid, virágos pamutvászon ruháját, majd megszólalt:

– Hát menjünk! Szedjük fel azokat a csavargó szilvákat, akik nem tudják, hogy a maguk kertjébe kell potyogni! – mondta és felnevetett mesterkélten. Csak a szeme nem nevetett. Különösen akkor nem volt kedve mosolyogni annak a szempárnak, amikor megérkeztek oda, a ház mögé. Mert nem volt ott violaszínű szilvaszőnyeg, ahogyan a nő elképzelte. A közös kerítés tövében kilenc szem szilvát találtak. Kicsit arrébb még négyet. A fiatal nő az öreg szilvafára nézett ekkor, és alig láthatóan megcsóválta a fejét. „Ha már idepottyantottad ezt a hamvas, violaszínű reményt, pottyanthattál volna többet belőle! Isten tudja, mennyit! Csak épp annyit, hogy értelme legyen! Értelme legyen kérni, meghunyászkodni, idejönni!” És érezte a nő, hogy harag fogan testében, ami másodpercről másodpercre gyarapszik, fejlődik, majd lényéből kiszakadva a szilvafa felé áramlik! Már csak ezen a füstös, fojtogató haragfelhőn át tudott a fára tekinteni, a kerítés felé magasodó, elhanyagolt gyümölcsfára, aminek talán több letört, elhalt ága volt, mint élő.

Amíg a hatalmas kerten átsétáltak a nő végig abban reménykedett, hogy megtelik majd a koszos pléhvödör a kóbor vörös szilvával. Most aggodalommal tekintett a két asszonyra, úgy érezte, mintha csalódást okozott volna nekik. Lelkiismeretfurdalása volt a fiatal nőnek a szilvafa helyett is. Ám legnagyobb meglepetésére a két asszony elégedetten mosolygott! Amikor cserzett bőrű kezeikkel az utolsó szemet is a bádogvödörbe dobták felegyenesedtek, és elköszöntek.

– Köszönjük! Akkor mi megyünk is! A viszontlátásra! – mondták egyszerre! És tizenhárom szem szilvájukat megszerezve jókedvűen hazasétáltak.

8 hónap Nincs Komment

Hogy mikor kezdődött? Hosszasan töprengtem rajta magam is, de az ilyesmit nem lehet pontosan behatárolni! Nem lehet azt mondani, hogy november 6-án, 10 óra 18 perckor, mert nincsen ennek szigorúan meghatározott ideje, mint a gyorsvonatok indulásának – magyarázta a nő. Ám, ha jobban belegondolok, talán tavaly tavasszal történhetett. Nem vagyok egészen meggyőződve róla, csak arra emlékszem, hogy volt egy egészen különös eset akkor áprilisban, aminek köze lehet mindehhez. Esetleg! – tette hozzá bizonytalanul a nő, és kérdő szemeit a vele szemközt ülő férfira szegezte, mintha megerősítést várna. A férfi nem szólt ugyan semmit, de őszinte érdeklődéssel pillantott a nőre, amit az bátorításnak vélt, s folytatta, amibe belekezdett. Talán emlékszik Ön is arra a szokatlan, rémisztő szélviharra, azon az áprilisi napon, amikor a feldühödött szél fákat csavart ki tövestől, és autókat borított fel. Ámokfutásának semmi sem szabhatott határt, nem elégedett meg azzal, hogy odakinn, a természetben pusztított, elhatározta, hogy beront a házba is – emlékezett vissza, miközben tekintete a távolba révedt. Olyan elementáris erővel lökdöste az ablaktokot, hogy az üvegek feljajdultak. Istenem! Milyen kétségbeesve sírtak azok az ablaküvegek, mint megannyi riadt kisgyerek. Egyszerre zengtek fohászt elcsukló hangon, kérlelve a szelet, hogy hagyja abba, ne taszigálja őket tovább, de a megtébolyodott, feldühödött szél könyörtelen volt. Uralma alá akarta vonni az otthonokat is, hogy ne legyen az embereknek többé menedékhelyük. Nem nyugodott: feltett szándéka volt, hogy az ablakon vagy az ajtón át, de bejut valahogyan a házba, és a kinti világ meghódítása után leigázza azt a bentit is. Hörögve, fújtatva tépkedte az ablakokat, ki akarta szakítani tokjából a kulcsra zárt bejárati ajtót. Egyszeriben az erkély ajtaja kivágódott, félelmetes, nagy robajjal, mintha bomba csapódott volna a házba, úgy tépte fel és lökte neki a zongorának a súlyos tölgyfa ajtót, hogy a hangszer teteje lecsapódott. Tisztán emlékszem a szél hangjára – mondta a nő szinte eksztázisba esve. Káröröm hallatszott abból a hangfekvésből, és rosszindulat. Egészen hátborzongató volt, ahogyan elégedetten énekelte démoni dalát, s járta ijesztő, tomboló táncát a nappaliban. Felkapta közben a függönyt, mintha táncpartnert keresett volna magának, és húzta-vonta a mályvaszínű textilt, rángatta csipeszestől, tépte, szaggatta, miközben fölényesen énekelt. Nem is ének volt ez, inkább valamiféle dühöngő, vérszomjas hörgés, ahogyan a ragadozómadarak vijjognak, miközben vészjóslóan köröznek a levegőben, várva az alkalmas pillanatot, hogy lecsapjanak áldozatukra. Odapofátlankodott a komódhoz is, és lelökte a díszesen faragott rózsafa fényképkeretet, benne az esküvői fotónkkal. Lesöpörte az újságokat az asztalról és – sóhajtva folytatta – még a vázát is felborította. A porcelánvázát, aminek reményszíne volt. A férjemtől kaptam, a házasságunk elején. Felfordult akkor a világ, drámai színeket festett valaki az égre, és ez a mélysötét árnyalatú, háborgó égbolt befolyt az otthonunkba is. Megtorpant akkor a test, kétségbeesve kutatott menedék után a lélek. Szemeink a reményszínű váza romjaira tapadtak. Csak álltunk mi, ketten és olyan rémülten néztük a romokban heverő reményt, és a plafonon szétfolyó fekete égboltot, mint valami fenyegető jelet, különös mementót. Most is látom magam előtt a romokat, és bőrömön érzem a szél érintését. Meg-megérintett, ahogy táncot lejtett a házban, a feketére festett falak és az üvegszilánkok között. Akkor történt, igen! Tavaly áprilisban! Most már egészen biztos vagyok benne! A háborgó, támadó szél talán a függönnyel együtt kivitte a boldogságot is a szobából. A mi boldogságunkat! – szólt enerváltan, majd így folytatta – Kifújta úgy, hogy nyoma sem maradt! Ölébe kapta, és sebesen rohant vele. Többé nem hozta vissza. Igen, minden bizonnyal a szél a vétkes! Kifújta a boldogságot, maradéktalanul! Nem tudni, miért tette, azt sem, hogy hová vitte – mondta a nő olyan fásultan, hogy ez az apátia betöltötte a teret, és ott gomolygott a rendelőben. Sokat lehetett olvasni akkoriban a brutális szélviharról, leállított vonatjáratokról, bezárt iskolákról, kicsavart fákról, feldőlt autókról, áram nélkül maradt háztartásokról. Arról, hogy a megvadult szél milyen károkat okozott – mesélte a fiatal nő. Csak a viharszaggatta lelkekről nem szóltak a hírek – sóhajtott fel. Aztán a terapeutára tekintett, majd a mellette ülő férjére. Nem volt benne szemrehányás, szomorúság sem, csak valami szokatlan távolságtartás. Úgy nézte a nő a férjét, mint, akihez köze van ugyan, de nem mint házastárshoz. Talán inkább mint testvérhez, vagy közeli baráthoz.
– Az ember, ha valami tönkremegy, azonnal támadni kezd: dühösen számon kér, kérdéseket szövegez meg flegmán, és választ vár – kezdte a férj. Sértett daccal mutogat a másikra, arra aki előidézte ezt a helyzetet. Mert mindig a másik a hibás, ez az ember legfőbb dogmája, legszentebb meggyőződése! Ezért nem képes hálával gondolni a szép pillanatokra, alighanem megköszönni sem tudja azokat. Mert azt hiszi, hogy neki bölcsőtől koporsóig alanyi jogon jár a boldogság, mint valami szociális juttatás, s ha mégsem kapja meg, akkor azért felelős valaki. Nos, a mi esetünkben nincsenek felelősök! Nem felelős a feleségem, és nem vagyok felelős én sem, úgy hiszem! Nem csapódtak be a mi házasságunkba keresztnevek, akiket okolni lehet: nem jött a feleségem életébe egy Gábor vagy egy Botond, mint ahogy nekem sem egy Kitti vagy egy Henriett, aki mindent felborított volna. Nem, ilyesmi nem történt! Egyszerűen elmúlt – közölte a férfi mélabúsan. Elbeszélésében ezután hosszas csend következett, amit nem tört meg sem a felesége, sem a terapeuta. A férfi eltöprengett egy ideig, vajon van-e értelme ilyen mélységében beavatni a pszichológust kettejük történetébe. Végül, mert úgy érezte, megkönnyebbül a beszédtől, folytatta históriájukat. De ne gondolja, hogy mi mindig ilyen bölcsen gondolkodtunk erről az egészről, s higgadtan reagáltunk. Ugyan, dehogy – magyarázta a férj, miközben elrévedezett a közelmúlt eseményein. És talán van abban valami, amit a feleségem mond, mert ha jobban belegondolok, valóban tavaly április óta – pontosan a tomboló szélvihart követően – fogytak el az életünkből az örömteli pillanatok. Egyik napról a másikra, nyolc év után! Mintha tényleg mindent kisöpört volna az a szél, s nem hagyott volna hátra mást, csak hömpölygő konfliktusokat a házban, és váladékozó szavakat a szívben. Azután a nap után mi is éppen úgy tomboltunk, mint a megvadult áprilisi szél, kárt okozva magunkban, egymásban. Fogtuk, és felkaptuk a legpusztítóbb szavainkat, majd tiszta erőből a másik felé hajítottuk azokat. Azok pedig repültek célirányosan, hogy pusztítsanak, mint a lövedékek. Őszintén szólva azt gondolom, hogy kevés kegyetlenebb élőlény van az embernél, és kevés alattomosabb dolog annál, mint amikor szavakkal okozunk károkat – szögezte le a férfi keserűen. Dobálózunk felelőtlenül, noha látjuk, hogy a súlyos szavak felsebzik a bőrt, betörik tőlük a koponyacsont, leáll tőlük a légzés, mégsem hagyjuk abba. Fogjuk ezeket a betűből és dühből felépített lövedék-szavainkat, és különös kegyetlenséggel a másik felé célzunk velük. Hajszálpontosan és profi módon célzunk, mint egy mesterlövész, hogy esélye se legyen az áldozatnak a menekülésre. Ezek a lövedék-szavak ott maradnak aztán mélyen, benn a testben, fekélyesednek, sorvasztják a létfontosságú szerveket, és nincs az a kiváló sebész, aki képes lenne eltávolítani onnan azokat. Bántottuk egymást, pedig nem akartuk! – összeszorította a férfi a fogait, majd hosszú szünetet követően, bűntudattal a hangjában így folytatta – Isten tudja, hogyan alakulnak ki ezek a gyilkos játszmák két ember között, akik valaha szerették egymást. Tudja, mit találtunk ki, afféle megoldás gyanánt? – kérdezte hirtelen, zavartan felnevetve. Egy idő után, hogy elkerüljük a halálos sebeket okozó lövedékeket, hallgatunk inkább. Azt hittük, ez majd segít! De mindennél szomorúbb hallgatás volt ez, amit tehetetlen, lappangó düh járt át. Az ilyesfajta hallgatásnak nincsen köze az oltalmazó, békés csendhez, ami elringatja a lelket, és megnyugvást hoz. Kitörni készülő, elfojtott szavakból felépült hallgatás volt ez, ami épp olyan ijesztő légkört képes teremteni, mint a vihar előtti csendek. Mesterségesen magunkra erőltetett pusztító elnémulás volt ez! Nyomorult és kegyetlen alku: bántó szavak helyett emésztő hallgatás. Végtére is, egy újabb pusztító vihar előtti csendet törtünk meg azzal, hogy kimondtuk: „mi már nem szeretünk ebben a házasságban élni! Megöl minket ez a kapcsolat!” És hozzátettük azt is, hogy egykor szerettünk, boldogok voltunk benne, ezért hálával akarunk visszagondolni arra a nyolc évre. Nos, ezért merült fel a válás gondolata. Hogy ne sorvadjon tovább a szív, hogy esélyt adjunk önmagunknak és a másiknak is arra, hogy begyógyuljon a fekély. És azért is, hogy megőrizzünk valamit: a múltból, az emlékekből, magunkból, egymásból, a méltóságunkból. Voltaképpen nem is tudjuk, hogy miért jöttünk ide, hiszen mi már döntöttünk – magyarázta a férfi. A felesége csendben, de határozottan bólogatott mellette. Köszönjük, hogy időt szakítottak ránk. Ez a párterápia bizonyára sok bajba jutott házaspárnak használ, nekik szerencséjük van, őket feltehetőleg nem érte ilyen mértékű viharkár – mondta, miközben fájdalmasan felsóhajtott, majd kifizette a konzultáció díját, és feleségével együtt elhagyta a rendelőt.

Kégl Ildikó Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...