A házak állnak még

—Mennyi is leszel? – kérdezte apám.
—Hatvanöt.
Nem válaszolt rá semmit. Láttam rajta, azon gondolkodik, hogy már én is öreg vagyok. Vittem neki recepteket az orvostól, meg gyógyszert, egy egész zacskóval. Nem tud buszra szállni, mert magas a fellépő.  A gyaloglás sem megy már úgy, mint régen.
—Minek váltottad ki mindet?— mondja bosszúsan az orvosságokra nézve.
—Csak egyhavi adag. Ne kelljen lemenned a gyógyszertárba.
—Aztán majd kidobhatjátok, ha valami történik velem.
—Akkor kidobjuk! — nem vitatkoztam vele.
Asztalán ott volt a legutóbbi könyvem, szétnyitva és lefordítva, hogy ne csukódjon be. Felemeltem, belenéztem és beleolvastam. Hmm, a „Cölöpök” című írásnál van nyitva. Öt éve írtam. Olvastam tovább a saját írásomat, és nem gondolok semmit másként, mint amikor azokat a sorokat papírra vetettem… Elköszöntem apámtól, mert fáradt voltam. Lüktető lábam hajnalban ébresztett. Időjárás-változás. Fene essen bele. Elhúztam a függönyt. Az udvar fehér volt. Éjszaka esett egy kevés hó, és mínusz nyolcat mutat a hőmérő. Samu kutyám lábnyomai a friss hóba belefagytak. Jó lenne még aludni egy keveset. Éppen csak dereng. Mezítláb álltam az ablak előtti szőnyegen. Néztem a havat, és nyomkodtam a lábam, hátha csillapodik a fájdalom. Nem használt. Éveken át belefagyott a gumicsizmába, a lakótelepek, a bútorgyár építésén, meg a fene se tudja már, hogy még hol?

Összehajtogatott újság a talpbélés, és egy kapca a vékony zoknin. A kapca agyonmosott, kiselejtezett lepedőből hasítva. Nem dobunk el semmit. Hideg széken ülve a konténer- irodában, ordítva áztatom a lábam egy koszos alumínium lavórban. A hideg víz is forrónak tűnik, és millió tűvel szurkálja a csizmába fagyott fájdalmamat. Odakint sötét van, csak a reflektorok világítanak. Az olajkályha hangosan dohog és göndör, fehérfüstöt köhög a kinti fagyos világba. Kicsinyke kémlelőnyílásán át láthatóan úgy lobog a láng, mintha ki akarna törni a dobba szorított világából. A lakókocsi kopott, dekorlappal burkolt mennyezetéről mécsesként verődött vissza a fénye. Az építkezésen időtlen-idővel tele az éjszaka, és lapátos emberek hosszúra nyúlt árnyéka cikázik a kútalapok mellett. Bitumenes hordóban tűz lobog, néhányan körbeállják, amíg várni kell a betonszállító Zilekre. A tűz csak derékig melegít, az emberek lába meg belefagy a gumicsizmába. Még húsz perc, és mennem kell szintezni a kútfejeket, mielőtt rákerül több réteg nádpadló, hogy meg ne fagyjon a friss beton. Olajkályha rácsán megmelegített, gumiszagú, gőzölgő zoknit és a kapcát visszavenni a lilára fagyott lábamra, nagy  kihívás. Éjszaka, odakint lassú léptekkel jár az idő a neki kijelölt gyalogútján. Tél van, hideg december. Még két órát kell kibírni és jön a reggeli műszak. Karácsony, szenteste van. Felnézek az égre, de nincsenek csillagok. A mi csillagjaink valahová most elbújtak a hideg elől. Azt mondák: sok prémiumot kapunk, ha készen lesz az alap szilveszterre. Készen lett. Aztán márciusban nagy ünnepség volt, és vártuk a prémiumot. Feleségemmel évek óta minden fillért félretettünk, hogy befizethessük egy szövetkezeti lakás induló részletét, huszonháromezer forintot. Aztán olvasták a neveket az ünnepségen. Nem volt közöttük egyetlen egy munkás, és egy művezető sem. A főnököm viszont a prémiumból vett magának egy Trabantot, az igazgató meg egy új Ladát a fiának. Nekünk meg nagy viták után kifizették a karácsonyi és a szilveszteri túlórát, néhányszáz forintot.

Néztem a hajnali havat az udvaron és Samu kutyám lábnyomai mellett, mintha látnám a hóba fagyott munkásarcokat is. Már egyik sem él közülük. Én álltam az ablak előtt hatvanöt évesen, sajgó lábakkal. A házak is állnak még…

 

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

Szerző Nehrer György 2 írás
1953 Írok! Néha magam alatt vagyok, néha a fellegekben járok. Néha azt hiszem, hogy megváltoztatható a világ. Aztán rájövök, hogy mégsem, mert egyre gonoszabb, és egyre körmönfontabb emberek jönnek messiásként. Rend, és értékrend? Olyan már régóta nincs. Amíg tudok, addig adok. A többit meg elveszik. Még szilárdan állok a lábamon, mint a házak, amiket építettem. A végén törmelék, rom és töltés lesz mindenből.