Elvesztett percek
Máskor, ha könnyű ügyeletet kívántak neki, Szabolcs tréfásan azt felelte: „Az mi fán terem?” Ezúttal mégis négy órát tudott aludni. Egy sürgősségi kórházban egy nagy szó.
Amint hazaért, óvatosan fordította el a kulcsot a zárban. Fölöslegesen aggódott neje reggeli álmáért. Enikő már ébren volt.
– Szia! – üdvözölte. –Csomagolj össze, addig szundítok még egy picit. Megyünk sízni!
Lefeküdt, de egy idő után feladta az elalvási kísérleteket. Biológiai órája jelezte: nappal van.
– Öltözzünk! – adta ki az ukázt.
Mire felértek a Keresztényhavasra, delet harangoztak. Már ahol van templom, mert fenn a hegytetőn nincs. Két lesiklás után, fél három körül álltak meg az SKV menedékháznál ebédelni. Nem siettek sehova, az ő korukban már rekordot sem akartak dönteni. Élvezték a jó időt.
Amikor már jóllakva ismét felkötötték a sítalpakat, Enikő kacérkodott a gondolattal, hogy negyedszer is jöjjenek fel. Szabolcs megrázta a fejét:
– Még haza kell vezetnem. Ügyelet után vagyok. Ne feszítsük túl a húrt. Nem érzem magam fáradtnak, de kell tudni, hol a határ.
Amint leértek a Pojánába, beültek az autóba. Hazafele menet a kanyargós úton a nyári terveiket szövögették. Olaszországi Alpok… Svájcban, Ausztriában jártak már. Egy adott pillanatban a hátuk mögött megszólalt egy duda. Szabolcs kifakadt:
– Tőlem akár szirénázhatsz is, fiam! Még ha nem is lenne itt sebességkorlát, akkor se hajtanék gyorsabban e kanyargós úton – morgott, de bejelzett a jobb indexxel, hogy szabad az út, előzzön, ha akar. Kissé le is fékezett. Alig hagyta el őket a sietős Audi, feltűnt előttük a Fehér bástya.
„Meleg van…” – állapította meg. Először állítani akart a légkondin, majd úgy döntött, ráér, ha elhagyta a bástyát. Nem szeretett éles kanyarban a gombokkal bíbelődni.
A következő néhány perc kiesett az életéből.
Egy mentőben tért magához, hordágyon fekve, kábán. Épp a vérnyomását mérték. 145/90 Hgmm – közölték. Kábán is meglepődött, hiszen soha nem volt több 125-nél, mindig büszke volt „pilóta” vérnyomására. Az asszisztens hívására az orvos is megjelent. Szabolcs tőle érdeklődött, miként került ide. A baleset hírére – nekimentek egy oszlopnak – hirtelen felült.
– Én? Baleset? Mi? A feleségemmel mi van?
Hiába nyugtatták, kiugrott az autóból. Az orvos alig tudta elkapni a karját, hogy eltámogassa a másik mentőig. Enikő hordágyon feküdt. Meghúzta a biztonsági öv, megütötte egyik kezét, más baja nem esett.
– Meg kell röntgeneznünk a kezét. – világosította fel az orvos. – Bevisszük a sürgősségre. Ön is üljön be a másik…
– Miért akarnak mentővel vinni, nekem semmi bajom, és… – akadékoskodott az orvos szavába vágva. Elborzadva nézett autójuk roncsaira. Az oszlop szinte a szélvédőig hatolt az autóba. Sokkolta a látvány. Próbálta felidézni az eseményeket, sikertelenül. Látva, hogy magához tért, odajött a rendőr is. Faggatta mi történt, de ő még azt sem tudta milyen nap van, s amikor megtudta, hogy szerda, nem értette miért nincs munkában.
– Mi az utolsó dolog, amire emlékszik? – szólt közbe a mentőorvos.
– Ja, ügyeletes voltam… Szabadnapos vagyok… – kezdett összeállni a kép. – Jöttünk haza… De hát sebességünk se… – nézett ismét elborzadva autójuk roncsaira. – A pojánai úton soha nem szoktam az ötven-hatvanat túllépni, még az egyenes szakaszokon se. Gondolom, a kanyarban még be is fékeztem… – tette hozzá bizonytalanul, visszanézve a bástya előtt a kanyarra. – Megláttam a bástyát… Aztán… aztán… elszakadt a film…
Nem emlékezett, hogy kivették az autóból, egy székre ültették, és kérdésekre válaszolgatott.
– Amnézia! Feküdjön a hordágyra! Bevisszük! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a mentőorvos. – Feltehetően megütötte a fejét!
– De nekem nem fáj sehol… – tapogatta végig magát a fejével kezdve a műveletet. – Csak a biztonsági öv húzott meg… Egy kicsit… – kezdte érezni a nyomát.
Hiába ellenkezett, betuszkolták a mentőbe, amelyik vijjogva indult útjára. „Mi a francnak szirénáznak? Nem haldoklom” – gondolta végig, majd a komputer-tomográfban tért magához.
Az ultrahangvizsgálat közben már teljesen magánál volt, válaszolgatott a kolléganőjének.
– Tudok a policisztikus vesémről… Igen, lusta az epém is, már régóta, egy ideje nem vacakolt, régebben volt néhány epegörcsöm… Az urológushoz már készültem… El fogok menni.
Amint a vizsgálatoknak vége lett, bevitték a „sárga” sürgősségre, a súlyosabb esetek közé. Kollégáinak ellenkezése közepette a saját lábán ült át a hordágyról az ágyra.
– Feküdjön le! – hangzott a parancs. – Elnézést, ismét meg kell szúrnom. Alkoholpróba miatt.
Az elsőre nem emlékezett.
– Nyugodtan. Diktálom az eredményt: Nulla ezrelék… – kezdett visszatérni a humorérzéke.
Ismét megjelent a rendőr.
– Elaludt?
– Lehet… Nincs kizárva… Ügyeletes voltam… Bár nem értem, hogy történhetett, mert nem éreztem fáradtnak magam… – próbált magyarázatot keresni a történtekre.
– Itt vannak az iratai, kivéve a hajtásiját, az el kell vennem. Adok egy igazolványt, ezzel vezethet két hétig, de kérheti a meghosszabbítását az ügyészségen. Büntetőjogi eljárást indítottunk ön ellen, közúti baleset okozása, egy oszlop megrongálása és önhibából elkövetett testi sértés miatt, ez ilyenkor kötelező. Nem kell izgulnia, nem nagy ügy, mert a felesége nem tett ön ellen feljelentést testi sértés miatt. Itt írja alá a jegyzőkönyvet.
Aláírta. Nem nézte át. Nemsokára megjelent az idegsebész.
– Egyetlen csontja sincs eltörve. A biztonsági öv helyét hetekig érezni fogja, de belső szerve nem sérült. Viszont, mivel amnéziája van, benn kell maradnia néhány napot megfigyelés végett. Felesége az ortopédián. A kisujja el van törve, begipszelték, megvizsgáltuk, de más baja neki sincs. Őt nem tartjuk benn. Megígérte, behoz önnek mindent, amire szüksége lehet.
Másnap hazaengedték. Fájdalomcsillapítón, és gyulladás-gátlón kívül egyebet nem kapott, csak huszonegy nap betegszabadságot. Csak másnap kezdte érteni miért. Rettenetes fájdalmat érzett a biztonsági öv miatt. Naponta többször hangoztatta.
– Istenem, mekkora hülyék, akik nem használják! Mások a városban ennél gyorsabban hajtanak!
Amint hazaért, feleségével kezdték összerakni az események mozaikját. Mármint Enikő mesélte el, amire emlékezett, mert ő semmire. A bástyánál bevették a kanyart, majd kezdett jobb felé letérni az aszfaltról, a szakadék felé tartva. Akkor Enikő sikítani kezdett, de ő nem reagált. Egyszer még aludt el a kormánynál egy át nem aludt éjszaka után, de felesége hangjára akkor azonnal felébredt, s a helyzetnek megfelelően reagált. Gyors reflexeinek hála, akkor karcolás nélkül megúszták. Ezúttal nem fékezett, (hogy legalább az ütközés erejét csökkentse), s a kormányt is ráérős mozdulattal fordította bal felé. Vagy még annyit sem tett? Csak a döccenés miatt, amikor felhajtottak a padkára, dőlt kissé bal felé? Néhány nap múlva élete párja már ebben nem volt biztos. Egy oszlopnak rohantak, frontálisan. Talán az őrangyaluk rendelte oda, hogy ne zuhanjanak a szakadékba.
A mögöttük haladó autó kikerülte őket, majd azonnal megállt. A következő is. Az első autó sofőrje még kiszállás közben tárcsázta az 112-t. A csattanásra a szemközti ház lakója is kifutott, és széket hozott. Szabolcs eközben frászt hozva feleségére nem felelt, csak nyöszörgött. A motorból füst kezdett szállni, így a segítőkészek úgy döntöttek, hogy a mentő megérkezése előtt kiveszik az autóból. Nem volt kockázat nélküli művelet, hiszen nyak vagy gerincsérülése is lehetett, s ilyen esetben jobb a mentő megérkezése előtt nem mozdítani a sérültet, de az a füst… Ki is gyulladhatott volna az autójuk. Végül múló füstölgésnek bizonyult. Feltehetően valami folyadék cseppenhetett a motor forró részeire, de nem benzin. Együttes erővel kivették a kormány mögül, és székre ültették, a nyakát támogatva. Kinyitotta a szemét, de tekintete zavaros volt. Nevét tudta, azt, is, hány éves. Bár válaszolgatott, erre később nem emlékezett. Szirénázva érkezett a mentő, betuszkolták, mert nem akart beszállni, hisz neki semmi baja. Valójában ott tért ténylegesen magához. Ami ez után történt, arra már később is emlékezett, egészen addig, amíg ismét el nem vesztette eszméletét útban a Megyei Kórház felé.
(Folytatás következik)
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:56 :: Vandra Attila