Nem vagyok feszült semmilyen kereszten,
nincs tucatnyi hívem az utolsó vacsorán,
lassan eltűnik mindaz, mit szerettem,
későn fekszem és úgy kelek korán.
Mint baráti szó, úgy fogy a fog a számban,
hajam és bőröm egyaránt kopik,
megtűrt idegenként, rég enyém volt hazámban,
eljutok szép lassan az utcaotthonig.
A gyermekkoromban ritkán látott féreg,
mindenben ott él, mi még megterem,
a fák helyett, most arcokon nő kéreg,
nagy divat lett újra az „Őt? Nem ismerem.”
Bennem itt él, mindaz mit szerettem.
Későn fekszem. S ha kell felkelek korán.
Szeretteim terhe lett az én keresztem,
de együtt mosolygunk minden vacsorán.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:02 :: Ernst Ferenc
