Vandra Attila : Kenguruk és eukaliptuszok közt 21. Egyéb állatok Ausztráliában

Ha az „egyébbe” bármi belefér, ami él és mozog, de nem emlős és nem madár, bizony igencsak hosszú lenne a lista, ha be szeretném mutatni őket.

 

 

Ha az „egyébbe” bármi belefér, ami él és mozog, de nem emlős és nem madár, bizony igencsak hosszú lenne a lista, ha be szeretném mutatni őket. Még a legkülönösebbek felsorolása is elfoglalna több fejezetet, „szerencsére” legtöbbjükkel nem volt pechünk találkozni. Így csak néhányat említek az érdekesebbek közül.

Kezdjük a legkisebbekkel, a hangyákkal. A zöld hangyákkal a trópusi esőerdőkben lehet találkozni. Fákon laknak, levelekből építik fészkeiket. Erősen agresszívek, s hogy áldozatuk jól megjegyezze, ki a főnök, a marásukkal okozott sebbe savat is fecskendeznek. Csak egyet láttunk. Ha a hangyavilág óriásaival, a termeszekkel lekéstük is a találkát, a hatalmas (elhagyott) váraikat volt alkalmunk megcsodálni.

Ha Lefényképezni egyik alkalommal sem tudtam, de a csodálatos égszínkék Ulysses-lepke kétszer is elkápráztatott. A tenyérnyinél nagyobb óriásmolyt már csak konzerválva tudtuk megcsodálni.

 

Az unokánk második szülinapja alkalmával vejemék a lakásukba lopózott tarantulát azonnal száműzték, így egy üvegbúra alatt összekucorodott példány látványával be kellett érnünk. Nem igazán éreztünk csalódást, hogy halálos rokonaikkal (pl. a piros hátú vagy tölcsérhálós pók) sem találkoztunk, a télnek is megvannak az előnyei. Ugyanezen ok miatt a rovarképek is hiányoznak a fotóim közül.

Talán még jobban örvendtünk a kobránál ötvenszer erősebb mérgű tajpánokkal való nem találkozásnak. Hírhedtségük ellenére kevés a baleset, mert nem agresszívek, mint például a csörgőkígyók. Fényképét a melbourne-i akváriumban készítettem.

Bár lányomék autóját egy kiránduláson körbesétálta egy goanna, vele is csak a Hartley krokodilparkban volt alkalmunk találkozni. Ám a Mossman Gorgenál egyik fán egy sárkánygyík nem zavartatta magát a fényképészektől, még a vakufénytől sem. Mi több, amikor egy fél óra múlva a trópusi eső miatt rövidebbre fogott kirándulásunkról visszatértünk, még mindig ugyanott várta a paparazzikat.

Állítólag kecskebéka méretű óriás levelibéka is van abban az erdőben, de vele is csak fogságban kötöttünk ismeretséget.

Ami a fogságot illeti, az ország tele van vadasparkokkal. A (világhírű) melbourne-i állatkertben nem jártunk, ahogyan annak idején a wellingtonit sem látogattuk meg. Arról tehát véleményt nem nyilvánítok. Miközben a legtöbb kelet-európai kisebb vadaspark is igyekszik egzotikus (afrikai, ázsiai, dél-amerikai) állatok beszerzésével vonzani a közönséget, az itteniek (akárcsak az aotearoa-új-zélandiak is a helyi őshonos állatvilág bemutatásán fáradoznak, és nagy szerepet vállalnak a kihalófélben levő fajok megmentésében. Nagy hangsúlyt fektetnek, arra hogy lehetőleg „testközelből” lehessen látni őket, minimum ne legyen üvegfal vagy rács közöttük s a látogatók közt, még ha alacsony kerítés van is. Na persze, ez nem vonatkozik a tajpánokra, és a krokodilokra sem…

A legtöbb helyen van állatsimogató, vagy legalább etetni lehet őket. Igaz, sok esetben ki van írva, hogy megérinteni nem szabad, csak táplálni. És ezt a látogatók be is tartják. Gyanítom, hogy nálunk akadna szabálysértő. Más kultúrában élünk.

Jó biznisz árulni az állateledelt. Ki sajnál öt dollárt azért, hogy a kakaduk vagy lórik a vállára szálljanak, vagy egy wallabyt megsimogathasson? A koalasimogatásnak (és az ölbe vett) „macival” való fényképezkedésnek már borsos ára van (negyven dollár). És a koalák csak napi egyetlen órát „dolgoznak” a paparazziknak.

A Hartley krokodilpark egyike ezeknek. Láttam már  krokodilt szobaméretű terráriumba zárva (egyet a melbourne-i akváriumban is), de szinte természetes környezetben megfigyelni őket, egy hajón hatolva be élőhelyükre, teljesen más élmény. E programoknak „kötelező” része a krokodiletetés, horgászbotra akasztott csirkékkel. Látva őket, és elképzelni, hogy akár utánad is ugorhatna… Hátborzongva látni a verekedő tonnás hüllőket… a különbséget a folyami és sósvízi krokodilok közt, és a rajtuk sétáló gyíkokat és madarakat… Kivételes élmény.

Megtudjuk, méretük nincs arányban az étvágyukkal. Bár egészben képesek akár egy wallabyt is lenyelni, ha jóllaktak napokig, akár hetekig is elvannak táplálék nélkül. A lustaság mintaképei. Egyiken egy gyík, egy másikon egy gém korzózott. Az utóbbi szívességet is tett a hüllőnek, tisztogatta, pedig a csirkét szívesen elfogyasztják.

Lustaságukat jellemzi, hogy a sznorkelezésünk színhelyére, a Low szigetre is vetődött egy krokodil. (Mint említettem, a szemközti közeli sziget mangrovéi közt élnek). Egy biológusnak (a sznorkelezők biztonsága érdekében) az volt a feladata, hogy megfigyelje a „rossz helyre” tévedt fenevadat. Három napon át csak azt jelenthette: „Még mindig ugyanott van, azóta meg sem mozdult”.

Bár a Port Douglas melletti Négymérföldes strandpart a finom homokjával egy romániai tengerpartra látogató turistának legszebb álmait is felülmúlja, a strandpart mégis üres. A hőmérséklet huszonhét fok, a tenger huszonöt, szél nincs, a strandpart szélén pálmák, aztán megleljük a magyarázatot. „Vigyázat! Krokodilok!” — áll kiírva egy táblán. Ám többen is megnyugtatnak: habár tényleg volt baleset, és a zavaros vizek menti mangrovékban sétálva nem érdemes provokálni őket, általában, ha emberi hülyeség nem járult hozzá, nincsenek (legalábbis nagyon ritkák) a balesetek. Pl. egy részeg fiatal azt állította, hogy a krokodiloktól nem kell félni, s ha a közeledbe merészkedik, jókorát kell ököllel az orrára csapni, és akkor elmenekül. Hogy bebizonyítsa állítását, beugrott a csónakból a krokodilok közé…

A télnek az előnyei közé tartozik, hogy nem volt alkalmunk megismerkedni az ausztrál legyekkel sem. Egy fényképen, amelyet régebben küldött a lányom, az apja nyakában utazó unokámat és vejemet több száz légy lepte el. Lányom epés megjegyzése ez volt: „Ezt senki sem mondta, amikor csak terveztünk ide költözni.”

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 708 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.