Fáradok.
Torkomon lazára húzott kötélhurok.
Lassan nyel magába az aggodalom,
lomhán kattog az óra a falon,
míg az idő kétségeimet méri.
Ennek súlya van,
ez pedig itt már súlytalan.
Lufi leszek, héliumos,
plafonhoz tapad fejem,
fentről nézem,
hogy dőlök hanyatt az ágyban
minden este,
míg a szívem új ritmust talál
és elszalad.
Fáradok,
torkomat vékony cérnaként bántja épp
a várakozás.
Kellemetlen,
de nincs semmi maradéka,
az óra ugyanolyan lassan kattog,
mint pár órája,
amikor még nem volt időm gondolkodni.
Ott ni!
Ott fut a jelenem előttem,
rám kacag
és a padlóra önti a céklalevet.
Lehet.
Lehet csak egyszerű terhesállapot,
majd várlak itt
a túloldalon,
addig pedig naponta elnyel az aggodalom,
amit hálóvá szövök képzeletben,
mint pók a falon.
Most épp súlya van,
de pár perc és újra súlytalan.
Legutóbbi módosítás: 2018.01.23. @ 10:10 :: Tóth Zita Emese