Erőszakos és sürgető csöngetés, Amálka morogva csoszog a telefonhoz.
— Este fél tíz, ki kinek lehet ilyen sürgős, nem szoktak engem ilyen későn hívni.
Mindenki átsuhan az agyán, leginkább az unokákra gondol, azok rohangálnak a világban, valamelyikkel történt valami baj? Na, mindjárt!
— Halló, tessék!
A vonal végén gyerekkori barátnője, Rózsika sírós hangját hallja.
— Jaj, Amál, én meghalok, olyan görcseim vannak, nagyon beteg vagyok, át tudnál jönni, én azonnal itt halok meg.
— Mi van veled? Ettél valamit, megint az epéd? — faggatta Amálka a barátnőjét.
— Gyere át, drága Amál, mert én nem is tudom elmondani. Tudom, hogy este van, meg azt is tudom, hogy fáj a lábad, de ha még életben akarsz látni, akkor, gyere át.
— Jól van, ne siránkozz, átmegyek, de vigyek valamit? Szólok az ügyeletre, ha már olyan beteg vagy, akkor lásson orvos is.
— Előbb csak te gyere, megbeszéljük, és ha muszáj, akkor szólunk az ügyeletre.
— Hallod, Rózsika, te tényleg beteg vagy, vagy csak unatkozol? Mert ha az ember beteg, akkor nem ódzkodik az orvostól, vagy éppen nem volt kedved rendet tenni?
— Amál, mikor hiszel már végre nekem, nem bolondítalak, főleg nem akkor, amikor a kedvencem megy a tévében, de tényleg haldoklom, nagyon erős fájdalmaim vannak. Ha nem jössz, lehet, hogy reggel már késő.
— Na, készülök, nyisd ki a kaput, vagy várjál, viszem a kulcsomat.
Amálka összeszedte magát, a jó meleg bekecset is magára vette, és ebben a téli tavaszban átbotorkált Rózsikához. Nem laktak egymástól messzire, de már mindketten túl voltak a hetvenen, volt egy kis túlsúly is, meg egy kis reuma, kopás, a motor sem ment már olyan simán, mint negyven évesen, így a légvételre is rá kellett egy kicsit segíteni, hol egy kis pihenéssel, hol egy kis pihegéssel. A görbebot kivilágítva. Rászerelt egy biciklilámpát, így nem kell elfoglalni a kezét, mert maga a bot világít.
„Na, nézzem már meg Rózsikát, nagyon sírós volt a hangja.” Kiegészítik egymást. Ő nagyon nyugodt, és nem egykönnyen csúszik ki a lába alól a talaj. Rózsika meg egy kicsit ideges, meg ijedős. Kell mellé valaki, aki a földön tartja, mert vagy röpköd, vagy sír. Most valami mégsincs rendben, mert ilyen későn nem szokott háborgatni senkit feleslegesen. Hat éves koruk óta ismerik egymást.
Lassan elkopott a talpa alól az út, ott állt Rózsika háza előtt. Látta világos az ablak, zörgetett és a kulcslyukat megvilágítva kinyitotta a kaput.
— Jaj de jó, hogy ideértél — örvendezett neki barátnője.
— Mi van veled, nem látom rajtad, hogy beteg lennél?! Mi a bajod?
— Pár perc kihagyással olyan görcseim vannak, hogy szinte úgy érzem, hogy összeszabdalják a gyomrom meg a beleimet.
— Mit ettél?
— Reggelire egy tányér zabkását, ebédre halat ettem, sült halat és egy krumplit sütöttem mellé.
— Milyen halat. Vettél a piacon?
— Nem! Volt még nekem, azt hiszem tavalyelőtt fagyasztottam le. Olyan szép kárász… egyiket megettem, a másikat majd holnap akarom megsütni.
— Tudod, hogy az már öregebb, mint egy év?
— Persze, de azt mondták a tévében, hogy az még nem jelenti azt, hogy rossz. Csak lejárt! De a színe is, meg az állaga is szép volt. Szóval ezt ettem.
Ekkor hirtelen összegörnyedt és fájdalmas tekintettel nézett barátnőjére, rémültté váló tekintetét elhomályosította a könny.
— Látom, nagyon görcsölsz. Szóljunk az ügyeletre, elmondjuk mi a bajod, és ők is elmondják, hogy mit kell tenni.
— Én nem akarok korházba menni, azt se akarom, hogy vénasszony létemre kinevessenek, hogy elrontottam a gyomrom.
— És ha nem gyomorrontás, hanem valami ételmérgezés, én vagyok melletted, ha nem hívok orvost és komoly bajod lesz, akkor az én lelkemen száradjon a te könnyelműsködésed? Nem, Rózám, én ezt nem vállalom. Én nem a dutyiban akarok meghalni segítség elmulasztása miatt.
— Inkább menj haza, én akkor sem hívom ki az ügyeletet. Inkább reggel bemegyek az orvosomhoz. Az legfeljebb leteremt, de nem nevet ki. Te meg segíts valahogy, hiszen neked ez volt a mesterséged.
— De nem nyafogsz, és amit adok, azt megiszod!
— Persze!
Amálka engedett meleg vizet, tett bele egy kis sót és még egy jó kanál szódabikarbónát. Azután egy kávéspoharat teleöntött olajjal. És odanyújtotta Rózsikának.
— Na, ezt egy hajtásra idd ki!
— Ettől én meghalok!
— Megígérted, hogy amit adok, azt megiszod… ez az első, na, gyerünk, idd ki.
— De én ettől rosszul leszek!
— Most is rosszul vagy, ez talán helyrehoz… vagy jön az ügyelet!
— De ettől én hányni fogok!
— Remélem is.
— De én nem tudok hányni, ha én valamit megeszek, az bent is marad. Én csak akkor hánytam, amikor terhes voltam.
— Na, én terhessé nem tudlak tenni, de tessék meginni ezt a pohár…
Rózsika váratlanul kikapta Amálka kezéből a pohár olajat, és gyorsan felhajtotta, mire lenyelte, egy nagy műanyag kancsóban ott volt előtte a meleg víz, benne a só és a szódabikarbóna. Azt is jó félig kiitta és elsápadt arccal, kikerekedő szemmel elvette a felé nyújtott műanyag vödröt és belepakolta a még a gyomrában időző ebéd maradékát.
Amálka a maradék vizet is elé tolta, és a szemével intett, hogy azt még meg kell inni. Könnyen megnyerte a csatát, mert Rózsika szó nélkül megitta a maradék meleg vizet is, de felállt az asztaltól és nagyon csúnyán nézett friss gyógyítójára.
— Tudod, hogy utállak? — kérdezte könnyes szemmel, és a hasára szorított kezeivel eltűnt a fürdőszoba irányába.
— Tudom! — mondta Amálka és tele szánalommal nézett barátnője után. — Na, ezzel megvolnánk.
Tekintetével a nagy sétálós órára nézett, megállapította, hogy mindjárt éjfél.
Még fél óra szaladgálás, és megszűntek Rózsika panaszai, Amálka azt az éjszakát barátnőjénél töltötte, régen beszélgettek ekkorát. Rózsika a halat másnap megsütötte, azt Bogár mindenféle gyomorrontás nélkül boldogan elfogyasztotta. Amálka diagnózisa az volt, hogy hirtelen sokat evett a barátnője, és a halat egy kicsit tovább kellett volna sütni, rizs pedig jobban illett volna mellé.
Néha szükségük van valakire, meg, ha már egyedül maradtak, akkor legalább ők törődjenek egy kicsit egymással. Nem olyan egyhangú az élet!
Legutóbbi módosítás: 2018.01.10. @ 18:13 :: Győri Irén
