Jelet szerettem
volna hagyni mindig:
merre ne gyere,
utam, ha teljes –
menj másfelé, s találj
erődhöz mértet,
s lépj, mer’ addig tart.
Isten nem demokrata,
különben a teremtés helyett
népszavazást tartott volna
Ahogy a testem vittem,
elgondolkodtam a demokráciáról.
Ki mindenkit vitt ez az én,
akit annak vélek, ha sejtjei
egész agyáig fölépítnek, hogy az egész
felől döntsön, pedig nem is érzi
a jól szervezett szervezet aprajait.
Én döntök – ki beszél, ki gondol?
Valaki cselekszik belőlem, velem –
ki vagyok én, hogy eszmékig jusson,
hogy átalakítsa a világot,
miközben – „ehess, ihass, ölelhess,
alhass”, a mindenség – amúgy
békén hagyja; mert egy a valóság,
részei végső eredője, s reménykedünk
a szeretetben – végső tudásnak véljük,
mi nem felejti a legelsőket.
Kosztolányi az igazságról,
miután a Peer Gynt véget ért
Igen, igazad van, mert létezel,
itt vagy, a helyzet veled teljes –
engem meggyőztél, mi mást is
gondolhatnék; a valóságot tőled
tudom, ami épp olyan, akárha
te kérdenél engem, magamról, felőlem:
és vagyok, aki vagyok, minden elemem
önmeghatározás, hogy nem más-vagyok,
akár te, akinek igaza van,
épp úgy, akár elébb a másiknak,
akinek igaza van, mint hagyma
bármely héja, oly igaz, mert van.
Legutóbbi módosítás: 2017.11.15. @ 14:12 :: Petz György