kisslaki : Csonttáfagyott vályú 1954

 

Éjjel még zuhogott a hó, de reggelre már elfáradt. Csak pár tucat hópehely kószált még a levegőben céltalan.

— Azannya! — szitkozódott Dollár, ahogy meglátta a befogásra várt szánkót, mikor az istállóból nagypapa itatni vitte a vályúhoz. — Mehetek ki a hegyre — gondolta, igaz, a térdig érő hóban nem nehéz még a rakott szánt se húzni, de nemigen volt kedve otthagyni a meleg istállót.

Dollár jól sejtette. Tegnap Mityó keresztapám megüzente, hogy megveszi a két hordót, amit ma hazaszánkózunk neki a Sári hegyről.

Kinn már befogtak, a ló is beletörődött; be-be nézett a konyhába, hogy mikor indulunk már a fenébe is, és még meddig ácsorogjon itten az ember?

Én is már kora reggeltől a konyhában segítettem. Hajnalban nagymama behozott az ólból egy alvó tyúkot, aki álmában sem sejtette, hogy ütött az utolsó órája. A konyhában sámlin ülve két térde közé fogta a peches szárnyast. Lábait erősen, de azért finoman tartottam, mert a levesbe mindig én kaptam meg azokat. Gyönyörűség volt elszopogatni, s a csontot meg jó nagy ívben a Pajtásnak dobni. Az meg már résen állt, és flegma eleganciával kapta el már a levegőben. Ö is imádta.

De előbb még le kellett vágni a tyúkot. Nagymama ügyesen csinálta. Először félrefordította a szárnyast, fejét a testhez szorította, de úgy, hogy helye legyen a késnek. Szétfújta a tollakat a nyakán és levágta szegényt. A tyúk lába még néha görcsösen megrándult, de abbahagyta mikor csirkelelke örökre az égbe szállt. Rúgott is volna még ha nem tartom. Nagymama a vért természetesen egy tálba csorgatta. Mindent fel kell használni. Mi nem pazaroltunk, mint a Korbáék a Béke utcából. Éppen két hete nagyon megvertem azt a Korba gyereket, mert azt mondta, hogy kódisok vagyunk a nagyapámmal együtt. Persze azóta nem mondja. A csirkevér még frissen a forró serpenyőbe került a tüzesen várakozó dinsztelt hagymákra. Aki már csak egyszer is evett ilyet, mindig csak ezt akarja reggelizni. Nekem elhihetik! Ha egyszer pénzem lesz, az étteremben urasan csak ezt fogom früstökre rendelni, hadd nézzen az a pincér. Reggelire keresztapám nem kért a kedvencemből.

— Egye csak meg a gyerek — mondta.

Áldja meg az isten érte. Nagymama már hajnalban megfejte Elzát (mindig ilyen előkelő neveket adott a teheneknek), és a bögrémben a tej már az asztalon várakozott a sorára. Pajtás érdeklődve, várakozóan nézte, ahogyan eszem. Milu is beódzkodott, félve, gyanakodva nagymamára pislogott. Tegnap hihetetlen nagy verést kapott a seprőnyéllel. Csak azért, mert túrót szeretett volna enni. A sparherd ajtajáról lógott le egy vászonacskóban spárgán, abból csepegett lassan egy tálba a savó. Milu karmaival éppen csak egy kicsi rést akart kaparni, de szétszakadt az egész, és beleesett a tálba. Sajnáltam szegényt a verés alatt, és nagyon örültem, mikor sikerült neki végül is kiugrania a konyhaablakon keresztül, nagymama kezei közül.

— Indulni kéne — ordította be Mityó keresztapám. — Fázik a ló.

Ebben igaza lehetett. Felöltöztem meleg ruhába utazásra, tetőzésül nagypapa fejembe nyomta hétköznapi kucsmáját, mert nem volt neki vasárnapi. Úgy néztem ki, mint a hetyke Kamel, az új török király a képes kalendáriumban a Nagyháború után. Nagymama mutatta meg a képet. Onnan tekintett le vitézül a lóról a hős. Hogyhogy nem tud most a pelyhes Szabó Bözsike kinézni?

Indulás előtt mindenki kapott egy nyelésnyi pálinkát — persze a Dolláron kívül. Elindultunk, de nagymama kiszaladt még egy pokróccal nekem az útra.

Még háromháznyit sem mentünk, mikor egy dzsip fordult be a Keresztnél és féloldalt elállta Dollár útját, ő meg nem értette ezt a pimaszságot. Csak nézegelődött, hogy most megyünk, vagy maradunk? Az autóból katonák szálltak ki és félrevezényelték szánkónkat a felhányt hóra. Majd beloholt egy másik is, de az továbbrohant, és megállt Verebeséknél az alvégen. Most láttam csak, hogy lenn a Kenderföldnél is két katona-kocsi gunnyaszt, és gonoszul leskelődik a hóban.

— Hogy az a … — káromkodta keresztapám —, biztosan Verebes Gyuriér´ jöttek. Már többször is kidobóták, hogy megszökött a katonáéktól.

Az egész falu tudta, hogy hetek óta odahaza bujkál, de minden becsületes ember tudta azt is, hogy ocsmány dolog az árulkodás. Tegnap is elvitték Szeredás Józsi bácsit, a tanácselnököt, és kérdezték tőle, hogy hol van Verebes? Erre az öreg azt mondta, hogy őt Józsefnek híják és nem Júdásnak. Erre annyira megverték, hogy kórházban van. Így mesélte el Bezzegh Naca néni, aki ott takarít. Hogy mégis hogyan tudták szegényt itten elfogni?

Az utcán nem mutatkozott senki. Én nagyot csalódtam. Azt hittem, hogy Gyurit is úgy vezetik el, hogy ő büszkén, betyárosan sastekintettel körbenéz, ahogyan én egy festményen láttam nagymama kalendáriumában. Ott az úgy volt, hogy egy karnyi láncon, vasgolyóbissal a lábán vezetik a pandúrok az utcán. Az emberek kitódulnak, és a fehérnép jajveszékelve, a férfiak meg komoran csodálják a betyárt. Leányzók meg síró babákat emelgetnek időnként fel a magasba.

Hát ilyesmiről itt semmi sem volt. Csalódott volna az ember, ha emiatt ideutazik. Kidobott pénz lett volna a vonatra. Verebes Gyurit egyszerűen két civil csak kivezette az autóhoz. Nem nézett szét az szegény, büszke sas módjára, csak le a földre, hamuszín arccal.

Már rég eltűntek a dzsipek, csak a dermedtre fagyott keréknyomok maradtak utánuk. Keresztapám hallgatott. Nagypapa is. Én meg persze meg se nyikkantam — ha már a nagypapa is elfelejt káromkodni? A hordókat meg majd hazahozzuk holnap. Legfeljebb nem csirkét, hanem szalonnát viszünk magunkkal.

 

Legutóbbi módosítás: 2017.11.25. @ 17:27 :: kisslaki
Szerző kisslaki 252 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de