Amikor
üres ágyad előtt
megparancsolt csendbe fagy a fájdalom,
ellenem jön minden, mi volt,
az eltemetett kérdések sorra
törnek fel a mélyből,
hogy szerettelek-e eléggé és elég jól,
mikor még a szél babrált hajunkon,
a tóparti fák ölünkbe hintették árnyaikat,
arcunkon bujkált a hold,
és a csillagok is mind nekünk hulltak,
– nem jön válasz…
Itt és most
ahol hangja sincs a szónak
csak a lelkiismeret
dörömböl szívemen,
húsomba mar a rideg valóság:
pupilládon sötétség, vak homály.
Teljes napfogyatkozás…
Összevonja szemöldökét az est…
magába mélyül a fekete…
Kimerevednek az álmok,
egymásra hullnak a percek.
Csendes csodákra várva
gyertyát gyújtok.
Könny mossa arcom,
ám reszkető pilláim közt látom,
tört-fényű glóriádon
átragyog az örök-arany világosság…
Micsoda teremtő kegyelem!
Kitárom hát merengő képzeletem,
s ha Isten is úgy akarja,
bármikor véget érhet
holtig tartó gyászom,
mert én megpróbálom
mozgóképpé formálni mindazt,
amit már senki és semmi nem hozhat vissza…
Utolsó stációm
üres ágyad előtt…
Két harangkondulás között
maradék erőmmel imádkozom.
Hiszem, sikerülni fog,
a mindenség beleborzong.
Talán Phoenix közbelép,
akkor lesz még egy plusz esély.
Miként a hajnal előbukkan a horizont fölött,
fellobban a láng-arcú remény:
Találkozunk a másik oldalon –
Legutóbbi módosítás: 2017.11.30. @ 20:39 :: D. Bencze Erzsébet
