Avi Ben Giora. : Az adakozó dilemmája

Nyomtatás

November vége felé járt az idő, de szerencsére a tél közeledte még nem mutatta meg az erejét. Éjszakánként már kicsit csípőssé vált a hideg, de a tél a nagy szakállát még nem lengette meg. Egyelőre nem havazott, és nem változtatta át a világot a komor szürkeségből szikrázó fehér színűre.

— Úgy látom, szerencsénk lesz idén — fordult az egyik alkalmazottjához Kálmán, a vállalkozó. — Ha minden rendben megy, akkor még a nagy havazás előtt ki tudjuk szállítani az adományokat a rászorulóknak.

— Össze kellene állítani az egységcsomagokat, mert még a fele sincsen készen.

— Miért? Mivel töltötték az időt az embereid? Na de nem érdekel. Légy szíves intézkedj, hogy legkésőbb a hét végére készen legyenek. Ja, és még valami! Szerezzetek be krumplit, zöldséget, és egy nagy kondért. Idén szeretnék meleg ételt is osztani. Arra gondoltam, hogy a szabadban megfőzünk egy nagy adag gulyáslevest. Kenyeret már rendeltem a pékségtől, adományban adja az ötven veknit. Húst is kapunk, a hentes nem számolja fel a munkadíjat, csak a gazdának kell kifizetnem majd az élősúly árát. Szóval munkára fel. Jövő hét vasárnap, az első adventi napon indulunk. Gondoskodj róla, hogy minden a helyén legyen.

— Egy apróság volna még.

— Éspedig?

— Nem tudtam szerezni lovakat a szánhoz, habár nem úgy tűnik, hogy lesz hó.

— A két kisteherautó elég kell, hogy legyen. Ha közben valakik felajánlanák, hogy kölcsön adnak két lovat, akkor még mindig lesz idő előkészíteni a szánt.

Egész héten serényen dolgoztak. Közben még szinte naponta érkeztek az adományok. Ruhák, gyermekjátékok. Mindenki hozott még valamit, amiről éppen le tudott mondani. Ez már lassan negyedik éve mindig így ment. A szomszédos településen nagy szegénységben éltek az emberek. Kálmán, a vállalkozó eltervezte, hogy az év végére összegyűjt adományokat, és azokkal segíti az ott élő családokat. Első évben még kevesen voltak, akik behoztak valamit, aztán az emberekben valahogy sikerült elültetni az adományázás iránti kedvet. Mert sokan úgy álltak hozzá, hogy biztosan nem haszon nélkül csinálja ezt az egész felhajtást, hanem szép pénzt tud zsebre tenni. Miután látták, hogy erről szó nincs, és a vállalkozó tényleg segíteni akar, megjött az emberek adakozási kedve is. Szinte hagyománnyá vált, hogy advent első vasárnapján megajándékozzák a szomszédos települést.

Csaknem minden készen állt, amikor szinte az utolsó pillanatban egy váratlan dolog történt. Csütörtök délelőtt egy hivatalos személyekből álló csoport kereste fel Kálmánt, a vállalkozót.

— Miben lehetek segítségükre uraim? — fogadta őket nyájasan. — Ha szabadna kérdeznem, minek köszönhetem a váratlan látogatásukat? Ha jól tudom, az adóhatóságtól vannak. Tudtommal nincsen semmiféle tartozásom. Ám ha mégis, csak bátran ismertessék.

— Hallottuk, hogy mint minden évben, idén is szándékoznak csomagokat szétosztani a szomszéd községben.

— Ez tudtommal nem tartozik az adóhatósságra. Igazolni tudom, hogy minden adomány és a pénz egy része, az a bizonyos egy százalék felajánlás.

— Nem erről van szó. Egy új állami határozat értelmében, minden ilyen jótékonysági akciót egy hónappal előtte be kell jelenteni.

— És minek hirdetessem meg? Pontosabban kinek jelentsem? Mindenki tud róla, akinek kell róla tudnia.

— A hatóságoknak kell megkapniuk az eseményről szóló felhívást!

— Megtudhatnám, mégis miért? Talán a hatóság is kedvet kapott, hogy jótékonykodjon?

— Az új rendelet értelmében, bárhol is kerül sorra a rendezvény, minden négyzetméter elfoglalt területért harminc forint bérleti díjat kötelesek fizetni.

— Tessék? És kinek? A település saját költségén, pontosabban az én segítségemmel rendezi meg ezt, immár ötödik éve. Semmiféle állami segítséget nem kaptam eddig, de nem is fogadnék el.

— Nekem ezt hiába mondja — szabadkozott az egyik közeg —, én csak a megbízatásomat teljesítem.

— Szóval, kinek kell fizessek, hogy adományozok?

— Az illetékes adóhivatalnak.

— Rendben van. Tudom, hogy valakik mai napig azt gondolják, hogy a roma településből én hasznot húzok. Egy fillér hasznom nincs belőle, igazolni tudom. Már nem tudok „meghívót” küldeni a feletteseinek, de mondja meg nekik, szívesen látjuk őket, és a koszos anyagiakat utána elintézhetik ott a helyszínen.

A negyedik Advent vasárnap, ahogy eddig is, megtartották az összegyűlt adományok szokásos átadását. Az egyetlen változtatás idén annyi volt, hogy ingyen ebédet is osztottak. Mindenkit megvendégeltek egy tányér gulyáslevessel. Kálmán hiába kereste a beígért hivatalos személyeket, senkit sem talált. A következő héten felkereste az adóhivatalt. Kérdésére, hogy mivel tartozik az adóhatóságnak, csak értetlenül néztek. Kiderült, hogy akik felkeresték, és pénzt követeltek volna, azok nem a hatóság emberei voltak. Szélhámos csalók, akik már több helyen sikerrel szedtek be pénzeket, karitatív szervezetektől. Valószínűleg valahol megneszelhették, hogy jobb elkerülni ezt a rendezvényt, ha nem akarnak maguknak nagyobb bajt.

Aztán felkereste Kálmán vállalkozót egy újságíró. Tanulva az előző esetből, igazolványt kért a riportertől, mielőtt szóba álltak. A riporter megkérdezte tőle, mégis miért adakozik évente a szomszéd település számára:

— Nézze. Én is voltam valamikor szegény ember. Tudom, mi az, az év végén, ünnepekkor nélkülözni. Régen tettem egy fogadalmat magamnak, ha egyszer olyan anyagi helyzetbe kerülök, hogy tudok rászorulóknak segíteni, akkor meg is teszem azt. A szerencse is közrejátszott ebben, na meg az is, hogy tettem is érte elég sokat. Immár ötödik éve, hogy meg tudtuk rendezni azt az ünnepséget, és ez nem csak az én érdemem.

— Megkérdezhetem, hogy kik voltak azok, akik hivatalos személyként, pénzt akartak öntől kicsalni?

— Fogalmam nincsen. Erről inkább az illetékes hatóságokat kérdezzék.

Egy kóbor újsághír valahonnét:

„Az idei karitatív szervezetek, akik idén is ételt kívánnak osztani a rászorulóknak, minden egyes négyzetméter igénybevett területért, négyzetméterenként harminc forint adót kötelesek befizetni az önkormányzatnak. Mivel nem volt mód az új rendeletet időben kihirdetni, az önkormányzatok emberei személyesen fognak felmérést tartani, hogy az adóigényüket megküldhessék az érintetteknek. Ezután minden egyes hasonló eseményt harminc nappal előtte be kell jelenteni a felettes hatóságoknak.”