dr Bige Szabolcs- : A templomtorony továbbra is hallgatag

Lőrinc ugyanott negyven év múlva

 

Lőrinc széttekintgetve bandukolt végig a falu poros utcáján. A templom előtt tétován megállt. Negyvenszer borultak virágba az orgonabokrok a papkertben azóta, hogy elment. Negyven esztendő! Lukács is, de a falu is sokat változott ezen idő alatt.

— Hej, te torony, te torony! Esmét itt vagyok, s nézlek. Nézlek, mint mikor elmentem. Sokfele megfordultam, de lám visszajöttem. Visszajöttem, hogy lássalak.

A torony most is csak állt, magasba nyúló tornyával, s fölötte a felhők hancúroztak, mint vásott kölykök. Egyik-másik leereszkedni látszott, de a toronyig nem merészkedett, pedig táltos paripát formált.

— Ugyé megösmersz, te torony. Még mindig Kiss Lukács vagyok. Itt állott a házunk, ehejt az iskolától két házra, de erőst megrokkant, nem lakja senki. S te is csak a régi vagy: Szent Márton temploma, bár az idő téged is megrostált. Látom a kereszt is csálén áll, a toronyablakok kerete is megvetemedett, itt-ott ki is esett a helyiből.

Erre sem szólott semmit a torony. Lehet büszkeségből — ne pocskondiázza őt egy ilyen roggyant vándor. Szent Márton nevét adták neki, s az tartást ad, hiszen a szent élete a szerénység mellett a kitartásról, a helytállásról szól.

— Emlékszel, torony, hogy apám kívánságára ragadtam vándorbotot, hogy iskolázott ember váljék belőlem. Lettem is! A jog útvesztő kanyarjaiban akartam eligazodni, s rendet vágni. Egyik sem sikerült, de ezt ne áruld el senkinek, mert az emberek még ma is hallgatnak a szavamra, s nem tudják, mennyi álmatlan éjszakám ment rá, hogy csak keveset tévedjek. Ide-oda járkáltam, hogy nyugalmat találjak. Bukarestbe is felmentem ügyfelem érdekében, s gondoltam, magam hasznára fordítom a lehetőséget. Julis címe itt volt a noteszemben. Nagy izgatottan készültem felkeresni. Ahogy közeledett velem a zötyögő villamos a városnegyed felé, ahol lakott, úgy lett a szívem egyre kisebb.

— Hát, rám találtál? — szólott Julis, de nem volt szeretett a szavában.

— Sokat gondoltam rád, s most akadt alkalom, hogy lássalak is.

— Láthatsz, de nincs benne hasznod.

— Kitűztük volt a kézfogót is, Julis. Mégis ezt mondod?

— Ezt, Lukács!

Búcsúztam hát, és elmentem.

A torony meghallgatta Lukács szavait, de nem válaszolt, ha csak azt nem számítjuk, hogy egy szélroham megcsikorgatta a bádogtetőt. A galambok is, mint régen, szárnyra kaptak, s ott köröztek a torony körül. Nézte, nézte Lukács a kerengő szárnyasokat, majd nagyot sóhajtva leült egy bolovánkőre.

— Ezek is hiába repülnek körbe-körbe, s szállnak messzebbre, mindig visszatérnek az otthonukat jelentő tetők alá. Elfáradtam, megrokkantam, s látom a falu is. Nem csak a mi portánk sínylette meg az elhagyottságot, hanem a sok többi is. Alig van már ember, aki itt lakna. Lám, hogy néz ki az iskola is — mállik róla a vakolat, foghíjas a cseréptető, az udvaron térdig ér a burján, az ablakok bedeszkázva, az ajtón rozsdás vaspánt, s lakat — látszik, rég nem koptatja küszöbét gyermekláb. No, búcsúzom, de nehéz szívvel. Bár nem panaszkodom, Julist sem búsulom. Van szép családom, s embernyi unokáim. Őrizd még ezt a falut, ahogy tudod, hátha akad valaki, aki gondodat viseli, hogy teljesíthesd, amit kiszabott rád a Fennvaló!

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2017.09.07. @ 13:00 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 621 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.