Az Olt az én folyóm, no meg Erdélyé, s legszebb nyaraim álomvilágba hömpölygetője. A Gyergyói-havasokból fakadó vízének égbeszökő haragos hegyek, meredek sziklák állták útját, de nem torpant meg a fenyegető óriásoktól, áttörte azokat, s tán a hegyek is megszánták az elszánt folyót, félreálltak az útjából, hogy erőre kapjon, megpihenhessen.
Megnyugodva, kedvtelve csobogott, csacsogott tovább a kiszélesedő síkságon a víz, pajkosan csiklandozta meg a partján heverésző kavicsosokat, bebújt a partok alá rejtekhelyet kanyarítva halnak, ráknak, kagylónak, majd ráérősen ballagott, bokrok csipkézték útját, s a fák lombjai üdítő árnyékkal kínálták a tűző nap elől.
Illyefalva közelében két ágra szakadt, hogy minél többet láthasson e fenséges vidéken. Mivel kevés hozama volt, az egyikből kis tavak kerekedtek. Köztük szeder- és málnaszigetek virítottak, vadvirágos tisztások bújtak meg, ahová el-eljártak csemegézni a falubeliek, és gyakran vittek haza befőttnek valót is a kantáros fazekakban, és lágyan susogó nádas között megcsillanó vizükből jó fogással tölthették meg tarisznyájukat a horgászok.
Igazi kis tündérkert rejtőzött itt! Tavacskáit elhagyva sietősre fogta lépteit a folyó, sodrása embernyi omlást vájt a Pásztor-porong oldalába, majd a faluba érve kíváncsiskodva meg-megállt, csacsogva csábítgatta a lubickolni vágyókat. Nem is akadt emberfia, aki a perzselő napokon ne mártózott volna meg langyos vízében.
Azok voltak az igazi nyarak! Déli harangszó után már nem volt maradásunk otthon. Magunkra kapva a fürdőruhát, a bokáig érő meleg porban mezítláb igyekeztünk az Oltra. Tőlünk egy kőhajításra gyöngyözött a víz, s az odavezető keskeny dűlő szélén szedret csipegettünk, és a kertekből kikönyöklő nyári alma is szomjat oltott.
Falunknak három fürdőzőhelye volt, nem háborgattuk egymás területét. A sötéten ábrándozó, alig moccanó mély víztől a sekélyesen locsogóig mindenki megtalálta a helyét. A bátor, vagy hetvenkedni vágyók az öreg fűzfáról ugráltak a vízbe, ki fejest, ki hasast, ahogy sikerült. A kisebbek meg ámulattal vegyes irigységgel bámulták őket.
Többnyire elkékült szájjal, vacogva kecmeregtünk ki belőle. Legnagyobb kincs a felfújt traktorgumi volt! Többen ráültünk, kezünkkel irányítva siklottunk a vízen, le a szomszéd faluig! Nemegyszer pottyantuk be róla a vízbe, de nem lett baj belőle.
Élményeink legemlékezetesebb eseményének bizonyult mégiscsak a kisebb testvérek úszásoktatása! A módszer egyszerű, de hatásos volt. A nagyobbak megfogták a tanítandó kisgyerek kezét, lábát, hangos számolás közepette lóbálták meg háromszor, és zsupsz, lódították is vízbe a visítozó, kétségbeesetten tiltakozót. Aztán a partról biztatták, ahogy el-elmerülve kapálózott. Az Olt nem széles, így egy-két csapkodás után partra ért a lurkó, de minden tiltakozása ellenére újból és újból beledobták a vízbe. Néhány lecke elég volt, s pár nap múlva már ő is kacagott a következő áldozaton. Talán a folyó is velünk nevetett!
Ám, jaj volt a folyót nem ismerő idegennek! A híd mellett alattomos örvénnyel csapott le az odamerészkedőre. Úgy húzta-vonta magához áldozatát, akár a tölcsér a vizet. Szerencsére mindig akadt bátor, jó úszó segítség, így soha nem lett belőle tragédia. Szeszélyes alattomosságát talán megbánta az Olt is, néhány lépés után megnyugodott, s komótosan ringatózott a szomszéd falu felé.
Tisztelni kellett a folyót, törvényeit ismerni, s szent volt a béke a folyó és fürdőzők között. És szép volt az élet.
Legutóbbi módosítás: 2017.05.04. @ 12:49 :: Kádár Sára Hajnalka
