Bihari Csilla Rózália : Találkozás

Kép : pinterest.
A mese igaz történeten alapul, annak, aki hisz a mesékben. A nevek és az alakok kitaláltak, bár halvány sziluettjük a visszaemlékezésből merített.
Köszönöm, dédi!

 

Már javában lefekvésidő volt, de mi csak akkor lettünk igazán éberek, amikor pizsamásan, ágyainkat plüssállatkákkal halmozva bebújtunk a takaró alá. Kihagytuk az esti csatát, izgatottan helyezkedve vártunk valami sokkal érdekesebbre. Tudtuk, hogy dédi mesélni fog. Mesélni arról az ezer világról, ami benne élt, ami a kicsi erdélyi falucskában, Középajtán mind megtörténhetett, s amit mi nem kaphattunk meg a rajzfilmcsatornáktól, csak egyedül tőle. Az egész család keresztelőbe volt hivatalos, de mivel mi éjfélig sem bírtuk az ilyen unalmas, felnőttes mulatságokat alvás nélkül, otthon hagytak a kedvenc dadánkkal. Öcsémmel egyáltalán nem vettük ezt büntetésnek. Mama behozta a lekváros kenyereinket és a bögrékben a tejet, mert az volt az elve, hogy a vacsorát is el kell nyomtatni, s amíg mi nekiláttunk a majszolásnak, felkapcsolta a kis tavirózsás éjjeli lámpát, és eloltotta a nagy villanyt.

— Mama, mit fog mesélni? Azt, amikor a medve elvitte a malacot a faluból? Vagy azt, amikor találkoztak vele az erdőn?

— Nem. Szó sem lehet róla, mert ha rosszat találtok álmodni, holnap jó nagy leszidást kapunk anyátoktól. Inkább mesélek egy lúdról, de figyeljetek ide, mert ez nem akármilyen lúd volt!

— Középajtán volt a lúd, mama?

— Igen, kicsikém, ott. A fenyves alatt, ahol mi is laktunk, a szomszédban élt egy jó magas, szép fiatal legény. Bálint Károlynak hítták, s az igazat megvallva jó büszke legény volt, mert az csak a gazdag leányoknak köszönt. Én még nem jártam fonóba, de a nagyobbacska barátnéim ott kiszemelték őkemit. Karcsi pedig nem foglalkozott egyikkel sem, csak a nagygazda leányoknak csapta a szelet. Egyik este illároztak a legények. Valamelyik úrfinak a szülinapját ülték, emlékszem. S hogy, hogy nem, hajnalba indultak haza. Karcsi es jól megülte magát, boros es volt, s hazafelé jövet gondolta, bémenyen a patak mellé pisilni. Éppen, hogy ért vóna ki a patak partjára, s hát egy nagy sereg lúd rontott szembe vele a szoroson. Ez pedig nemhogy megfutamodott volna, ki a szorosból, hanem kezdte csapkodni s rugódni a lúdakot. A többi lúd lassan kijött a szorosból, de egy az Istennek sem akart békit hagyni. Mindegyre szökött neki, s csípte a lába szárát, s a csőrével ott kopolta, ahol érte. Karcsi pedig ugy-e nem hagyta magát, jó nagyokot rugott a lúdba, s ha látta, hogy csak nem tágít, még nagyobbakot. Egy jó félórát verekedtek a libával, amikor megszólalt a szoros mellett, ángyomnitt a kakas, s a lúd, mind akit puskából kilőttek, kikerülte Karcsit, s uzsgyi, ki a szorosból. A legény csodálkozott es, azt es hitte, hogy álmodott, de sehogy nem tudta, hogy kié lehet az a nagy sereg lúd szabadon. Másnap osztán reafogta, hogy biztos álmodott, s nem erőssen mondta el senkinek, hogy eppen gúnyt ne űzzenek belőle. Intézte az ügyes-bajos dolgait az állatokkal, amikor eszibe jutott, hogy az eladott sajtok árát nem gyűttötte mind bé, s amíg körbejárja a falut, hát kiszellőzteti a fejit es. Éppen még egy ház volt, ahova bé kellett menni, mikor kezdett cseperegni. Kopogtat, s hát hallja, hogy valami gyenge nyöszörgés jön ki a szobából. — No, Ágnis nét elviszi az esztendő — gondolta. Bényit. A konyhába senki. Menyen a szobába, s hát a vénasszony egy rövid hálóingbe ki van terülve a sezlonyon, de az olyan csúf vót, hogy Karcsi hirtelen azt se tudta, hogy ember-e. Egy ujjbegynyi hely nem vót rajta, ami ne lett vóna megkékülve s feldagadva.

— Jézusmária, hát magát mi lelte? Hol esett el?

— Gyee-e-re ide, kapaszkodjam meg egy kicsit, lelkem! — Karcsi húzta a száját, de odalépett az ágyhoz, s odaanyújtotta a kezit. Ágnis né megszorította, s arra, mintha tűz gyúlt vóna benne, a nagy kék szemei megvillantak a vénasszonynak.

— No, hallod-e fiam. Te az este mulatéroztál, de ez volt az utolsó. Ha így elbántál velem, most átveszed a helyemet.

— Maga félrebeszél, néném. Mit ártottam én magának?

— Amíg a kakas megszólalt, félig agyonüttél, s még nem es emlékszel? Most már viseld gondját az örökségnek.

Karcsi szédült. Ahogy nézte a feldagadt arcú vénasszonyt, kirázta a hideg. Hiába dörzsölte a szemit, mind úgy látta, hogy Ágnis nénak csőre van, s fehér tollú borítja.

— Jézusmária, ez boszorkány! — kiáltotta, de ellenkezni már késő volt, mert mire észrevette volna, a vénasszony szeme felakadt, meghalt, s ő ottmaradt az örökséggel. Még egy pár évig otthon volt, a faluba, de nem nősült meg, s osztán elment valahova idegenbe. Hogy Ámerikába-e, vagy hova, azt nem tudják, mert levelet sem írt, s haza sem jött soha.

Itt a vége, fuss el véle! No, mit szóltok, milyen lúd vót ez?

— Mama, ez igaz volt? Tényleg vannak boszorkányok?

— Hogy most vannak-e, fiam, én azt nem tudom, de hogy ezelőtt vótak, az biztos. Most aludjatok, mert nem lesz jó vége, ha holnap fáradtak lesztek! — mondta viccesen, aztán puszit nyomott a homlokunkra, s lekapcsolta a kicsi tavirózsás éjjeli lámpát is.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2017.05.21. @ 12:22 :: Bihari Csilla Rózália
Szerző Bihari Csilla Rózália 123 Írás
1995. Nagyajta. Aztán Sepsiszentgyörgy, Székely Mikó. Most Kolozsvár, végzős bölcsész. :) Több, mint tíz éve verselő. A helyzet egyre csak romlik. :)