Bojtor Iván : A SPÁRGALEVES

(Reader’s Digest 2013)

 

 

Ha azt kérdik tőlem, hogy hol lakom, akkor azt felelem, hogy Veszprémben, de, ha valaki azt kérdezi, hogy hova való vagyok, akkor azt, hogy szombathelyi. Ott születtem, ott nőttem fel. Ez a történet is ott esett meg, valamikor a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején. A pontos évszámra már nem emlékszem. Talán nem is fontos.

Édesanyánk kórházban volt. Mivel apánk délutánonként vagy dolgozott, vagy bent volt nála, a kórházban, a háztartás ránk maradt, három testvérre. A takarítás, mosás, vasalás egyikünknek sem okozott gondot, hisz addig is be-besegítettünk. No, de a főzés! Húgom próbálta ugyan kézben tartani a dolgokat, tizenkét évvel fiatalabb öcsém és én pedig lelkesen „segédkeztünk”. Bár ne tettük volna. Egy alkalommal a rántott húst prézli helyett búzadarával paníroztuk be. Sütés közben azért már gyanítottuk, hogy valami nincs rendben, mert elég fura szaga volt. Olyan kemény lett, mint a beton.

No, de nem erről akartam írni, hanem a spárgalevesről.

Utólag, ha visszagondolok, spárga nálunk tényleg ritkán került az asztalra. Lehet, hogy felénk nem termesztették? Vagy nagyon drága volt?

Délután kettőre, rendszerint már mindhárman hazaértünk. Ilyenkor a húgom gyorsan főzött valamit, az öcsém — ha a kedve olyan volt —, megterített. Az a délután is így kezdődött.

— Ebéd! — harsant a kiáltás. Asztalhoz ültünk és húgom merni kezdte a levest.

Öcsém bizalmatlanul nézegette, szagolgatta a tányérjába kerülő sárga folyadékot.

Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy nem tudja, mi az a spárga.

Egyszer csak megkérdezte:

— Mi ez?

— Spárgaleves — felelte a húgom, és telemerte a tányérját.

— Ez miért spárgaleves?

Húgom egy pillanatig felnézett a plafonra, majd felállt az asztaltól, odament a beépített szekrényhez, kivett belőle egy gombolyag spárgát, a mellette lévő ollóval levágott belőle egy húszcentis darabot, majd azt szépen, lassan beleengedte öcsénk levesébe.

— Tudod! Ez olyan, mint a kőleves a mesében. Emlékszel? Abban sem ették meg a követ — szólt, majd visszaült a helyére.

Némán kanalaztuk a levest. Nem mertem a húgomra nézni, nehogy elnevessem magam. Öcsénk kiérezte a nagy csendből, hogy valami nincs rendben. Egyszer csak felkiáltott:

— Becsaptatok!

Elrohant az asztaltól. Amikor végre sikerült megbékíteni, csak ennyit mondott:

— Ezt még visszakapjátok!

Ebben pedig — a találékonyságát ismerve — mindketten biztosak is voltunk.

 

Legutóbb szerkesztette - Bojtor Iván
Szerző Bojtor Iván 60 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”