Nagygyörgy Erzsébet : A remete

 

 

A tél már most megmutatta, nem viccel, hatalmas hóvihar kerekedett egyszeriben, s erre ilyen korán nem is lehetett felkészülni. Főhősünk ekkortájt a havasok lábánál az erdő közepén, külső szemlélő számára furcsa műveletekbe kezdett, éppen fel akarta szedni az ideiglenes kutatóállomását, ami egy igen huzatos sátorból és egy vastag hálózsákból állt, néhány cserpákkal, vizes edénnyel tarkítva. Tudta, sürgősen el kell vonulnia innen, mert veszélyes lehet, ha a hó belep mindent. Az állomás műszerállománya igen szerény, néhány viharlámpából, egy ásóból, no meg egy igencsak viharvert laptopból állt. Erre vitte fel a kutatási adatokat a férfi, amit időnként elvitt feltölteni az egyetem adattárába, vagy, ha messzebbre ment, akkor egy falubéli kávézóban csatlakozott fel az internetre. Hogy mit kutatott? A Déli—Kárpátok hegyláncolatának emlőseit és azok viselkedését. Közülük a barna medvék megfigyelése a fő feladata, élőhelyükön. Félig már összeszedegette a holmiját, de a kihelyezett kamerákért kár lett volna, mivel a felvételek őrizték az állatok mozgását, vonulását, ezért még világossal elindult, begyűjteni őket.

Négy helyet kellett felkeresnie, jó távol szerelte fel őket egymástól, időbe telhet, mire mind meglesz. Sietősre vette a figurát, igyekezett, mert vészesen közeledett az alkonyat, itt a havasok lábánál hamarabb sötétedett, a foszlányos, sötét hófelhők nyomasztó módon, szinte ráültek a tájra.

Érezte, már nem biztos, hogy időben visszaér a táborhelyhez, ráadásul ő magányos farkas, egyedül járja a vidéket, hegyeket, pedig de sokszor intették óva kollégái, baj lesz ebből még… Ám hiába minden intés, ő továbbra is magányosan, egy Nikonnal végezte a megfigyeléseit, noha nem veszélytelen a dolog, gondoljunk csak a medvékre, bár az előrelátóbb macik legtöbbje behúzódott ekkorra védelmező kuckójába. Vaddisznókra és egyéb nagyvadakra szintén számítani lehet ilyenkor, amik igen nagy számban lehettek a környéken.

Miközben a friss, roppanós hóban a negyedik kamerát akarta begyűjteni a fenyvesek alatt vándorolva, ráért elgondolkodni a világ, s a saját dolgain.

Tudott róla, a háta mögött csak úgy emlegették: a „remete”…

Nemigen zavarta ez a becenév, de ők, sőt senki nem tudhatta, mi annak az oka, hogy ilyen magányos, remete lett, alig negyven évesen. Ő sejtette, a régmúltban gyökerezett az ok.

Volt egy lány régen, aki érdekelte, Maria, tizenéves korának nagy szerelme testesült meg benne. Mondhatni csak volt, mert azóta sem látta. Az utolsó találkozásukkor elutasítóan viselkedett vele szemben, kikosarazta, megalázta. Szerény, kamasz fiatalként akkoriban, sovány, hosszú karú, lábú alkatával nem tudott mit kezdeni. Tinédzserként semmi kedve, sem tanulási motivációja nem akadt. Nem tudta mit akar, csak élt bele a világba, éppen ezt vágta a fejéhez a lány, hogy élhetetlen, buta, csúnya, s nem lesz belőle senki, semmi… Neki komoly, diplomás férfi kell, nem akárki.

Hát ilyen lesújtó véleménye volt róla a lánynak, azóta lett ilyen magának való, magányos kutató, a nagyvilágtól elvonultan élő remete.

Gondolta magában, azért csak lettem valaki, nem mondhatna most semmi rosszat senki se rám… Még Mariának sem… Lelkében már betokosodott a sértettség, a fájdalom, mint egy háborúban szerzett repeszdarab szilánkja. Már nem okoz komoly fájdalmat, de ott marad örök mementónak a mélyben.

 

A vihar felerősödött alkonyatra, betemette a nyomokat, sehogyan sem talált vissza, először fordult elő vele ilyen eset, mióta a vadont járta.

Kicsit idegesen a menedékházat kereste szemével, hátha arrafelé vitt az útja, de a hó elvakította, összemosódott előtte minden. Megfordult és egy pillanat múlva a hatalmas medve már előtte állt, hangos morgással jelezte a férfinak, hogy az ő területére tévedt, jobb lesz, ha odébb áll.

A férfi ijedten figyelte a medvét és csodálkozott, miképpen találkozhatott vele, hiszen legtöbbjük már a vackában alussza téli álmát, lehet, őkelme az utolsó portyájára indult, és vesztére összetalálkoztak.

A riasztópisztoly arra kevés, hogy megsebesítse, a bestiát csak felingerelné vele.

Gyors mozdulattal levetette magát a hóba és embriópózba gömbölyödött, talán így megmenekülhet, hátha bejön a trükk nála is.

A medve azért megbökdöste a férfi testét, néhányszor ráütött, megcibálta rajta a kabátot, ami a méretes karmoknak köszönhetően kihasadt több helyen.

A vállát megsebesítette, majd vonszolni kezdte a lábánál fogva, de kicsúszott a fényes anyagú sínadrág a fogai közül, ki is szakadt, és a sebből némi vér szivárgott, de szagát talán még nem érezte meg a medve. Azután valami hangot hallhatott, mert hirtelen, ahogy megjelent, azonmód otthagyta a sérült férfi testét.

Amikor eltűnt a medve, próbált felállni, ami kínkeservesen, de sikerült és lábát húzva igyekezett eltűnni a helyszínről, nehogy visszatévedjen az óriás szőrgombóc.

Már nagyon szomjazott, kiszáradt a szája, jobb híján havat próbált szopogatni, amely rettentő hideg volt, a jól ismert „agyfagyás” fájdalma kissé felrázta a kábultságból.

Vissza- visszanézegetett útközben, s ez lett a baj, mert megcsúszott és a fenyők alá esett, jó mélyre, a teste megakadt egy alsó gallyban, ott csüngött, miközben elvesztette az eszméletét.

Így találtak rá a hegyi mentők az ájult férfira, mert már elkezdték keresni, hiszen nem jelent meg a kávézóban, ahogyan megígérte a barátjának, aki a klub tulaja volt. A mentősök először nem tudták kit találtak, mert több riasztást is kaptak egy időben, meg a férfinál irat nem volt. Gyorsan bevitték a legközelebbi kórházba.

A klinika a hegy lábánál a fenyvesektől balra feküdt, impozáns látvány a tornyaival, nemrégiben felújított, szép épület.

Szanatórium is tartozott hozzá, ami mögötte terült el, a tetején napozóteraszokkal, sok külföldi vendég pihenését szolgálta az elmúlt században és mostanság is.

Csendes, méltóságteljes nyugalmát a klinikának felbolydította a titokzatos idegen megjelenése. Mindenki róla beszélt, volt nagy izgalom. A faluban hallott legendákat szőtték tovább. Szóval, terjedt rendesen a pletyka.

A nővérek mind látni akarták, versenyeztek, ki foglalkozzon vele, de a doktornő rövidre zárta a vitát és maga toppant a férfi elé.

A nő a férfit figyelte, első ránézésre a kusza szakálla, haja tűnt fel neki, pont úgy nézett ki, mint akiket az utcáról szoktak behozni a mentősök, fagyási sérülésekkel, többnyire hajléktalanok voltak ezek az emberek. Neki enyhébb sérülései voltak csak, néhány ismeretlen eredetű, hosszanti, karmolás nyomból eredő sérülés éktelenkedett a vállán, lábán. Az arcán pár karcolás színesítette a látképet, szerencsére nem komoly a baj, ám valami miatt azt érezte, nem rutin eset lesz.

Átfutott az elméjén, hogy talán ő is hajléktalan, de valami azt súgta, hogy mégse, mert nem érzett, se alkoholszagot, se dohányszagot a közelében. De majd a labortesztek feltárják azt, ami eddig rejtve volt. Semmit nem tudni erről az emberről, se iratok, se igazolvány, szóval semmi támpont, hogy van—e biztosítása. Egyesek tudni vélték ő az a bizonyos „remete”. A rejtélyes férfi csendben tűrte, mondhatni, szótlanul a vizsgálatokat, amikor magához tért. Miután a nővérek kivakarták a koszból és ráadták a kórházi réklit, picit feszengett a rövidke hálóingjében, mert igen daliás, magas termete miatt, hogy is mondjam, csöppet kilógott a hátulsó és elülső berendezései. Úgy tűnt zavarban volt, mindenfelé nézett csak a nőre nem. Kerülte a tekintetét, valamiért szándékosan nem nézett a szemébe. Furcsállotta a nő, de átsiklott az ellenérzései fölött, és csak a diagnózisra koncentrált. Másnap újra meglátogatta a betegét, megnézte, hogy van. Meglepődve vette észre, megborotválták, haját levágták, formás, markáns arc tűnt elő, egészen kellemes benyomást tett rá a férfi, amit az időszántotta, vékony barázdák csak fokoztak. Az eddig csendes férfi ekkor váratlanul megszólalt, kissé reszelős, fülbemászó bariton hangján.

— Maga nekem nagyon ismerős, sőt azt hiszem, tudom kicsoda.

— És honnan ismerhet? — kérdezte a nő.

— Úgy, hogy a nevem Florin, a tiéd pedig, Maria… Velem jártál iskolába, a gimnáziumig, sőt udvarolni is akartam neked, de te nem akartál velem járni — sorolta a férfi lehajtott fejjel, szomorúan.

— Te vagy az? Lehetséges ez? Hogy kerülsz éppen ide?

Most, hogy jobban megfigyelte a vonásait, felismerte benne az egykori udvarlót, gyermekkori barátot. Rettentően izgatott lett és nem tudta mire vélni a dolgot. Lám a sors milyen különös forgatókönyvet írt számukra, érdekes találkozás ez, és egyben izgalmas is, gondolta. Abban a másodpercben eszébe jutott, hogy lehetséges, miatta jutott idáig a férfi…

— Már más vagyok, mint annak idején — buggyant ki a doktornőből a mentegetőző jellegű mondat. Eközben az járt a fejében — már más vagyok, vagy én voltam egyáltalán az a kis csitri, aki régen megalázta ezt a szomorú szemű férfit? Mit mondhattam akkor? Milyen kis gonosz lény lehettem?

Emlékei már elmosódott, homályos képeket adtak vissza neki, több mint húsz év után. Szégyenlősen elfordult, és vékony kis patakocskaként kezdett el a könny szivárogni arcának két oldala felé. A férfi figyelmesen nézte, látta a nő zavarát és az elmorzsolt könnyeket is, de nem szólt, várta, hogy a nő folytassa, amit elkezdett. Maria sóhajtott egy nagyot, és felé fordult, csendesen beszélni kezdett.

— Meg tudsz nekem bocsátani? — kérdezte halovány mosollyal. Tudom nagyon nehéz lesz a múltat mögöttünk hagyni, de hátha sikerül, sikerülhet! Kérdezd meg újra.

— Mit? Mit kérdezzek meg? — szólt a férfi.

— Azt, hogy akarok-e veled járni — s közben elpirult zavarában.

— Most, ennyi idő után? — kérdezte Florin. — Kissé gyors a tempód, nem gondolod? — közölte Mariaval.

— Az, de kihagytam, kihagytunk huszonhárom évet, be kell hozni a lemaradást.

Ekkor mindketten elnevették magukat, felszabadult nevetés volt ez, mindkettőjük részéről, amivel minden sötét múltbéli árnyat kiűztek a fehéren világító kórházi szobából. Hirtelen minden könnyűvé vált és tisztává, még a lelkük is.

A nővérek kint a folyosón kuncogtak cinkos mosollyal, mindent hallottak és elégedettek voltak minden elhangzott szóval. Ők már látták, érezték, amit még a szobában lévő két ember csak remélni tudott.

 

A fenyvesek között fújó szél pedig reményteljesen suttogott.

Legutóbb szerkesztette - Nagygyörgy Erzsébet
Szerző Nagygyörgy Erzsébet 166 Írás
Kedves Szerkesztőség, és Tagok! Köszönöm a bizalmat, és igyekszem rászolgálni. Irodalmat kedvelő, verseket írogató, ember vagyok. A lírai hangvételű írások állnak közelebb hozzám. Szeretem érezni, ahogy a vers homokszemei peregnek az ujjaim közül... Nagygyörgy Erzsébet