Csendes környék volt korábban, ám hat hónappal azelőtt valaki kitalálta, hogy épp ott, Bence ablaka alatt rendezzék meg a napi betontörő bajnokságot. Este tízkor kezdtek, és általában hatkor végeztek. A mérkőzéseket a szűk, hangosított kis térről számtalan televíziós társaság műsorvezetői, lázasan kommentálva repítették az éterbe.
Reggel újra betonoztak, napközben pedig a felkészülő edzések folytak. Bence az egyik plázában dolgozott árufeltöltőként. Egy hónap után idegremegett, majd megtanult ládacipelés közben behunyt szemmel, hortyogva aludni. Szerencsére mindig üres kézzel esett hasra, tehát csak magában tett kárt.
A negyedik hónap végén kezdett el beleordítani az éjszakába, ám erre már senki nem figyelt fel, mert a szomszédok hasonlóképpen viselkedtek. Majdnem kiesett az erkélyről, azt sem tudta, hogyan került oda. Lenézett, imbolygó alakokat látott, akik éppen betonoznak, mint mindig.
— Hé, fiúk, megkérdezhetem az órabérüket?
— Persze.
Máris elrepült a feje mellett egy flaszter, és Seregély úr egy emelettel fentebbi lakásába érkezett. Seregély úr volt az egyetlen, aki jól tudott aludni, ő ugyanis magán mélyivó-bajnokként működött. Öregségére félretett vagyonkáját, napi két liter szilvafőzet folyamatos fogyasztására állította át, így szinte észre sem vette a változásokat.
— Nem úgy értettem, pajtás, lenne egy ajánlatom. Itt, vagy máshol is dolgoznak?
— Ez az egyetlen munkahelyünk, mi vagyunk a profik! Én tizennyolc eves lapátforgató docens vagyok.
— Értem, kolléga, én ládaforgató adjunktusként tudóskodom. Mennyiért betonoznák be a lakásom összes nyílászáróját?
— A fusi ma már nehezen megy, az anyagot meg kell vásárolnia. Ez százszoros nehézséggel törhető anyag. A versenyzők elvárják, szokványossal már rég nem pepecselünk.
— Nem is kell. Mire számíthatok anyagiakban?
— Aki ezt kéri, annak maga az anyag négyezer euró, a munkabérünk tizenhat. Summa summarum huszonötezer euró, per sacc.
— Hány napig tart majd a ténykedés?
— Az ilyen aprócska munkát tizenhat perc alatt csináljuk meg. Mi vagyunk a legprofibbak, ezért végeztetik velünk a sportfogadók is. Bútorhurcolás lesz?
— Mint mondottam, azon a téren egészen jól mozgok.
— Akkor csipkedje magát, három perc múlva kezdünk!
Bence szabálykövető magatartással magába csípett, majd gyorsan a szobák közepébe boglyázta bútorzatát. Csengettek, amazok beléptek és azontúl, hogy minden nyílászárót megszüntettek, a falakat is fél méterrel megvastagították. Átvették a csekélyke készpénzt, majd kiléptek, és kívülről befalazták a kijáratot.
Bence örült, a teljes sötétségben az ágyra dobta magát, és elkezdett horkolni. Ám hirtelen felriadt, nekirohant a kisebbik szoba ajtajának, de visszapattant, mert ezek a drága jó szakik bebetonozták. Mindent ráfalaztak.
Gyakorlati érzékük mégis volt, mert a fürdőszobán és a konyha irányába meghagytak egy rést, de talán máshol is kellett volna…
Aznap már biztosan nem megy munkába. Ilyen csend soha nem uralta a lakást, rezgéseket érzett, de zajt nem. Majd megszokja, de vajon miből fog élni? Ki kellene menni… A telefon! Jaj, befalazták… Nem baj, van internet. Hoppá, az is a kisebbikben maradt. Itt a vezetékes, de már nem is nyúlt utána. Talán tíz esztendeje egy telefonhívással szüntette meg a vonalat.
Pánikba esett, ez nála a felgyorsult gondolkodást jelentette. Eszébe jutott, hogy ott van a routere. Egyetlen számítógépe maradt a négy közül, de ragaszkodott ahhoz, hogy ezzel gépezzen. Ha kihúzza és újraindítja, akkor az egész házban elmegy az internet.
Nem teketóriázott. Lám, működött a dolog, lelki füleivel hallotta, amint a szomszédság internet után rikoltozik. Befalazott bejárati ajtaján már dübörgött is a betontörő. Félreállt, nem szerette volna, ha őt is lebontják.
— Erő, egészség, főnök!
Köszönt be a docens.
— Az a helyzet adjunktus uram, hogy a versenybírók és a sportolók együttes kérésére mától itt, a maga ajtajánál bonyolítják le a fontosabb mérkőzéseket.
— Itt, a lépcsőházban?
— Igen.
— Akkor megint csupa zaj leszek!
— Majd méteres betonajtókat szerelünk be, de a napi huszonhétezer eurós fájdalomdíj sem elvetendő.
— Kudarcdíj, tudóskám, kudarcdíj! Engem itt meg fognak enni.
— Mondja, nem tudna esetleg napi hétezret a szomszédoknak adományozni?
— De!
A szomszédok rövid ideig keseregtek. Pár napi versenysportolás után az ő ajtóik és falaik vastagsága is többszörösére betonozódott át. A zajszint mértéke, már a monoton horkolásét is alig haladta meg.
A motorozás maradt, amitől szintén nem hallottak semmit.
A teraszon üldögélő, virágjait bámuló Bence a cserepek mögött kotorászó egérkére bámult. „Miket össze nem fantáziálok. Az a helyzet, hogy meg kellene beszélni ezekkel a virágos kedvű egerekkel, álljanak rajthoz egy betonmotorozás összetett ágazatba. Akkor végképp mindenki megnyugodna…” Ő is megnyugodott!
Legutóbbi módosítás: 2016.12.18. @ 13:24 :: Boér Péter Pál
