Az utcáról dobolás hallatszott.
— Mi a fene, kisbíró? — morogtak a háziak. — Itt már hónapok óta minden fontos hírrel, valamilyen egyenruhába bújtatott járőrszakasz boldogította egyenként az otthonokat.
— Közhírré tétetik — harsogta a kisbíró —, a helyi főtestvér parancsára, halálbüntetés terhe mellett, félórán belül mindenki jelenjen meg a piactéren.
— Ugyan, mi a ménkő — dörmögte az öreg Kálmán —, ezek még itt vannak? Egy hete nem hallottam róluk, talán régebb is. Na, jöjjenek, lássuk, mit akarnak!
— Hé, totyakos! — kiáltott a kisbíró után —, az asszony nem érzi túl jól magát, most itthon marad!
— Nem ajánlom magának, Kálmán bátyám. Azt mondták, a csecsemőtől az aggastyánig, aki eleven, mindenki legyen ott, és hogy jó néhány járőrrel ellenőriztetik, nehogy véletlenül valaki is lemaradjon az eseményről.
— Te tudod, mi lesz?
— Igen, tudom, jobban mondva csak sejtem… Ne faggasson, menjen és meglátja!
Megszaporázta, és úgy tűnt el, mintha ott sem lett volna. Már a kanyar mögött dobolt, rendkívül rossz ritmusra, de elég hangosan ahhoz, hogy mindenki meghallja.
— Indulás! — mentek végig minden házból, mint egy nagy felvonulás. Ilyen egyszerre mozduló tömeg soha nem volt a faluban. A patak mellett felértek a piactérre, ahol Aladár állt éppen, lilára fagyott lábakkal, egy csomó fegyveres között. Etelka megismerte, belefájdult, mintha valamelyik hozzátartozója lenne.
— Mit akarnak attól az embertől? — kelt ki magából.
— Hallgasson anyám, csak egy cigány!
Etelka megfordult, és egy borzalmas pofont osztott ki a háta mögött álldogáló lányoknak.
— Nézd csak meg, Boris, kire hasonlít?
— Az összes többi cigányra, Etelka néném!
— Jobban nézd meg, sokkal jobban!
— Hát, egy egészen picit a nagybátyám vonásait vélem felfedezni az arcán.
— És a nagybátyád ember?
— Etelka néném, kérem, ne kényszerítsen, hogy olyant mondjak, amit megbánnék.
— Annyi válaszolj, igen, vagy nem!
— Természetesen igen.
— Most nézd meg jobban, még egyszer! Kit látsz ott?
— Egy cigányt!
— De ha a nagybátyád ember, akkor ez micsoda itt?
Egy nyilas odalépett, és letekert egy bajszos, kérges fülest, hogy Etelka szinte elájult. Aztán kapta a géppisztolyát és már szegezte is… de kinek? Az odaugró plébános mellkasának. Önként tette, már-már elvakult bátorsággal.
— Mit akarnak ettől az embertől?
— Álljon félre, atyám, vagy kénytelen leszek magán keresztül végezni a mocskos szájú, hátul álló perszónával!
— Előbb válaszolj, mit akartok ezzel az emberrel?
— Ez a cigány SAS-behívót kapott, nem jelent meg, most példát statuálunk, hogy mire számíthatnak a katonaszökevények!
— Aladár, járt nálad a postás?
— Plébános úr, csókolom a kezét, a Vilmost bő egy hete behívták, azóta nincs postamozgás.
— Tudsz olvasni?
— Alázattal, csókolom a kezét, már hogy tudnék…
Közben két markos, egy tömör fa magasabb ágán átdobott egy vastag kötelet, amire meg is nyakkendőzték a szerencsétlent.
— Nézz a szemembe, te, itt előttem, ha bárkit lelősz, jegyezd meg, akárkit, elveszíted az összes üdvözülő lehetőséget, és soha nem jutsz az örök életre!
— Plébános úr, kérem, álljon arrébb, én önt nem szeretném bántalmazni!
— Ismételjem meg, amit az előbb mondtam, vagy megjegyezted?
A nyilas hátrébb lépett, leeresztette a géppisztolyt, és recsegő fogakkal kiáltotta oda.
— Húzd!
Aladár nem könyörgött, nem is sopánkodott. Élete majd minden napján szembenézett a halál lehetőségével. Megnyugodott szívvel hagyta el az anyagi világot. Az emberek nem mozdultak, bár jó néhány kivégzés volt már mögöttük, de azokat néhány szemtanú, talán a családtagok előtt, egyének vagy pár személyes csoportok lőfegyverrel hajtották végre. Ilyen nyilvános borzadályt, amitől a legbékésebb lelkületű embernek is kinyílott a bicska a zsebében, most láttak először, még ha egy, akkor mindenki által alacsonyabb rendűnek tekintett cigány is az áldozat.
Volt korábban egy szervezett embergyűjtés. „Valahová elvitték a zsidókat, de legalább velük nem bántak így el.” Járt a gondolat fejből fejbe, meglehetős naivitással és hatalmas mértékű önámítással, mert úgy legbelül senki nem kételkedett abban, hogy az elhurcolt falubeliek közül sosem lát viszont egyet sem.
A karszalagosok között kézből-kézbe járt a pálinkásüveg, és testvérek, testvérnők szolidárisan nyelték. Jó félóra után ordították, ropogó sorozatlövésekkel nyomatékosítva:
— Mindenki, mars haza! Ami most volt, jól jegyezzék meg örökre, abban az esetben, ha valaki nem tenne eleget kötelességének, nem ez volt az első!
Ők elpárologtak főhadiszállásukra, ahol néhány hetet kvázi bujdostak, de a csendesedő háborús ropogásban felbátorodva előbújtak, hogy megmutassák, ki is az úr a háznál.
— Emberek, mindenki a templomba, gyászmisét tartunk Kanalas Aladárért!
Voltak, akik cseppet meghökkentek, mert saját halottaikért napokat kellett várni, de senki nem szólt, némán, konokul mentek a pap mögött.
A szentmise után, mikor indultak volna haza, odaszólt a népnek:
— A mise ugyan véget ért, de még volna egy kérésem magukhoz. Imádkozzanak értem, mert olyant tettem, amit sem pap, sem civil nem tehet. Honnan tudhatom én, hogy mi lesz annak a fegyveres karhatalmistának sorsa halála után? Mégis, szemrebbenés nélkül merészeltem, már-már Isten helyébe tenni magamat… Kérem hát, mondjanak majd el legalább egy Miatyánkot értem, mert gyónni nincs lehetőségem. A szándék megvan, ezért bízom benne, hogy megbocsájtja nekem az Úr. Most pedig menjenek békével!
Az emberek nem fordultak meg, senki nem adott jelt, annál teljesebb összhangban mégsem térdelhettek volna le mindnyájan egyszerre. Hangosan, egyesek könnyezve kezdtek bele az imába. A pap állt, nézett, és ott, akkor, talán e másodpercek alatt vált elkötelezettből, valódi jó pásztorrá.
Már mindenki elment, amikor a templomot nyári meleg töltötte el, és a szívében olyan láng lobbant, ami nem a kényszeredett, hanem a valóban vállalt szolgálók lelkében van.
Legutóbbi módosítás: 2016.10.31. @ 14:11 :: Boér Péter Pál
