Boér Péter Pál : Öregfiú – 4.

Lírai emlékek és álmok egy feledésbe merülő emberről.

 

Nagy nehezen jutott le a sok kavargás a tudatáig, még mindig támaszkodva, egy régi puttony málló, gyenge hátoldalán.

Állát a puha szalmabucka támasztotta, és csak nézte — közvetlen közelről —, amint zöldesbarnává vált minden korábban csodás szín.

Elvárható a rendkívüli vidámság, aki túléli, mehet a következő pincéhez…

Egy menetoszlop csendben zümmögte a „Százados úr, sej-haj”-t, „Őrmester úr, sej-haj” átirattal. Ez valószínűleg kötelező volt. Beképzelt alak lehetett az altisztecske, többek között ezért sem áhította különösképpen a mundér felöltését.

Egy-egy újabb becsapódás megrezgetett mindent, és belevakított sötéthez szokott szemébe. Nem bírta, és halkan, tenor hangon elkezdte énekelni kedvenc nótáját.

Nem volt neki soha pici faluja, de olyan volt ez a nóta, hogy megszorongatta a szívét, vasmarokban tartotta, szinte már fájt a mellkasa a keserűségtől és egyedülléttől. Ivott még egy korty bort, aztán félretéve minden elővigyázatosságot, magasabbra emelte a hangerőt. Szépen, dallamosan énekelt, bánattól szorult szívvel, hunyorgó szemmel. Családra gondolt, egy kis házra, feleségre, gyermekekre. Annyira hétköznapi vágyak ezek. Vajon összejön neki?

Álmok meg félálmok, család valahonnan! Ha nem Katit, akkor mást, de csak talál magának, és lesz egy olyan kislánya, akit mindenkinél többre becsül. Fia is lehet, ha nagyon kell, nem válogatós, de a lányokat úgy lehet babusgatni, hogy csuda. Majd viszi őket a strandra az asszonnyal, hadd fürödjenek, az ilyen gyermeki népek azt nagyon szeretik, ő meg a partról nézi elégedetten, öltönyben, nyakkendőben. Ez is eljön egyszer, mert el kell jönnie.

Muszáj, gondolta, s most az egyszer fittyet hányva saját biztonsági szabályaira, teli tüdőből énekelte: „Nékem olyan asszony kell, ha beteg is, keljen fel, /főzze meg a vacsorát: / úgy várja, várja, úgy várja, várja, / úgy várja haza az urát”. De szép is lenne, ha sikerülne. Nem baj, ha nem Kati, lehet Irén, Eszter, Margit vagy bárki, csak szeresse.

Megébredt.

Miután sem magyar, sem német nem volt a kinti harsogás, biztosra vette, hogy megint csak orosz lehet. Félt, egy hordó mögé bújt. Jobban elbújni már nem tudott, és a hangzavar egyre közeledett, majd csendesedett távolodni hallatszott. Úgy látszik, találtak egy könnyebben megközelíthető pincét. A csend beállta után még fél napig óvatosságból nem zajongott, a lélegzetét is visszafogta, nehogy magára hívja a figyelmet.

Újra elaludt egy kicsit, ismét érdekeset álmodott. Volt is családja, meg nem is, valahogy senki nem szerette. Vajon tett érte? Minden bizonnyal, nem mindig a környezete volt a hibás. Lassan az ágyúdörgésben részlegesen elvesztette hallását. Milyen érdekes! Pedig olyan messze volt az a frontszakasz, sok kilométerre.

— Mihez kezdek most? Hideg is, nyirkos a pince, pedig száraz volt, mikor beköltöztem.

Ráfolyt az ónos eső. A leghátsó hordó mögötti vackán dideregve szenderült el, és álmában látta a mészáros házának helyét. Lövedék csapódott be, senki és semmi nem maradt életben.

— Ki szabadít fel az inasévek után? Hiába tanultam meg a szakmát?

Megint megébredt. Felkelt, és kikémlelt az ajtón. Érzékelte, hogy valóban gyengébben hall, mint előbb, pedig síri csend fojtotta az ijesztően magányos, sötét hegyoldalt. Kicsit jobb kedve kerekedett, de elővigyázatosságból esze ágában sem volt az önként börtönéül választott — életét becsülettel megóvó — pincét elhagyni.

„Nem idevaló születésű vagyok én, / messze földről idevándoroltam én. / Így jár, aki messze földről idevándorol…”

Ezt nagyon szívesen énekelte.

 

Álmában a „van is, meg nincs is családja” udvarán tett-vett, alig várta a reggelt, amikor olyan lelkesedéssel indult munkába — azzal a tudattal, hogy hasznos tagja a társadalomnak —, mintha a legmagasabb funkciók birtokában lenne. Nem nagyon tudott írni, olvasni is csak alig, de az esze borotvaéles volt, pillanatok alatt oldotta meg gyakorlatias helyzetek dilemmáit.

Tökéletesen nyugodt volt, a főnök kedvence, aki a kiszuperált motoros targoncák után először kapott elektromosat, és mikor a kényelmetlen állva-vezetősöket is lecserélték emberközpontúakra, amiken ülni is lehet, ő volt az első, akit megtisztelt a vezetőség egy ilyen jármű kezelésével. Boldog és büszke volt magára és családjára, ami volt is neki, meg nem is.

Büszke volt, mert még az igazgatót is lefőnöközte, néha igazgató úrnak szólította, és abban az óriási gyárban, ahol hat-nyolcezren is dolgoztak talán, név szerint ismerte. Soha nem reklamált a főnök úr megszólításért, tudta, hogy Pali alig gagyog románul, bár nagyon igyekezett szaporán darálni a szájában alig forgó nyelvével. De ami nem megy, az nem megy, ezekből általában csak kispekulálható, éppencsak érthető szövegek sikeredtek.

Amikor kellett, túlórázott, s ha netán a tejesüvegeit a kelleténél mélyebben meghúzta, ötkor akkor is kelt, mert a gyár dudált. Na, melyik? Hát az, ami az övéké… Valószínűleg tévedett, de legalább így érezte.

 

Azt gondolták, hogy képzelődik, de csak az egyedüllét hozott ki belőle egészen elképesztő fantáziálásokat, és bizony ez a rendbontós, gyerekvezetős sajnos be is következett.

 

Egy gyerekseregnek magyarázott az ismerősnek érzett hely előtt.

— Gyerekek, megérkeztünk, itt álljatok szépen sorba, és nézzetek arra! Mit láttok?

— Ez egy szuper…

— Tudjátok, volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy gyár. Ledolgoztam én ott a magamét, több mint egy negyedszázadot. Sokszor többet ér, amit az ember belül lát, mint ez a siralmas, libabőrt keltő, gusztustalan külvilág. Nos hát, elég nehéz kiszámítani a valódi helyet, mert nem panelek, hanem magánházak sorakoztak itt, az út mindkét oldalán, de ha jól számolom, valahol itt kellett lennie a bejáratnak. Első nap megcsodálhattam a XIX. század esztergaremekeit. Szíjáttételes, két sebességre állíthatókat, menetvágásra és hasonló fölösleges cifrázásokra teljesen képteleneket. Azt mondom, aki azokon dolgozni tudott, tényleg esztergályos volt!

 De hagyjuk a fölösleges nosztalgiát az esztergák és a gépek irányába, térjünk át a targoncámra. Ott, az út túlsó oldalán, látjátok, kicsikéim? Ott balra helyezkedett el a tulajdonképpeni gyár. Itt a portásfülke mögött egy csinos igazgatósági épület volt. A főnöktől kaptam a targoncát! Mondanom sem kell, mi már egy ilyen összeszokott társaság voltunk, ahogy annak idején mondtuk volt. Azt a gyári megveszekedett időszakot soha nem fogom, nem is akarom elfelejteni. Azokat, akik képesek voltak lebontani, én is örömmel lebontanám.

Behunyta szemét, és keservében majdnem elordította magát:

— Ez mi? A gyár vagy a gyár helye? Van itt egyáltalán, vagy volt gyár, esetleg lesz? Most meg mi van? Egy háromhektárnyi óriás tűnt el a világrengető nagy semmibe. Miért csinálják velem? Vagy nem csinált senki semmit, csak minden összekeveredett, mint a két kerge ökör fejében.

Hiába a meghökkenés és az önmarcangolás, talán jobb, hogy ezt ő ott nem érhette meg. Annál inkább büszkélkedhetett, amikor privát engedéllyel sikerült, talán többször is, körbetargoncáztatni a Gyönyörűt, aki még a csak állóhelyes járműben is látta. A kényelmesnek tekinthetőre fel is ültette.

Meg kellett élnie azt is, amikor a saját szerzetű házikójának megnagyobbítása után, a munkában önként segítők, majdnem minden irányból azzal kezdték vádolni, hogy a ház nem is az övé.

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 751 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/