Bubenkó Tamás Mátyás : A kertész

Nyomtatás

Házában hatalmas kandalló, midenki odafér

melegét bárki megkostólhatja, ki hű s odaér.

Nincsen ott se ablak sem szellő,

csak tűz meleg árnya,

életét itt csak homályban látja.

Falain tengernyi kép, éjben a csillagok

s ki látja, bizony eltopreng az ‘igaz’-on.

de csalfaság csupán, mit ember ott bent talál

az igazi kincs kint van, a kertkapunál.

Kertkapu, mely szívből nyílík,

fákhoz mit a kertész igazán épít.

Hamis rózsák, kiterebélyesedett lombkoronák

lélektakaró ez, hogy életed megbocsájsd.

Szépen sorakozak ott a virágok, 

vannak ott színes, s hazug tulipánok..

Életét feltéve is de öntözgeti őket,

hogy a neked szántat arra járva letéphesd.

Ülteti kertjébe az apró élet csirákat

nem csak virágok, hanem lélekdarabkákat.

Évek múlásával talán te is arra tévedsz

s a neked tetszőt, mit sem féltve kinézed.

Görbe tükröt, vagy csodát találhatsz,

szemed kereszt tüzében, odébbállhatsz.

Nagyot csodálkozol, lehet majd belátod

hogy te voltál ki régén elülette azt a virágot.

——————————————————————

Kedves Tamás! Elolvastam párszor a versedet, próbálom megérteni, de sajnos nem megy. Te biztosan tudod, hogy mit, miért írtál, de én, az olvasó nem, s az nem elég, ha csak te érted. Mondjuk már az első versszak furán indul, hiszen a kandalló melegéről csupa jó dolog, jó érzés jut az ember eszébe, s amikor azt mondod, hogy mindenki megkóstolhatja, aki hű… azt gondolnám, hogy te is valami jóra gondolsz, de aztán azt mondod, hogy ez mind csalfaság, s az „igaz” kint van. Hát nem tudom… én ezt nem így gondolom, de ugye nem vagyunk egyformák. Azt viszont végképp nem értem, hogy építi a kertész a fákat, s a hamis rózsa hogyan lehet lélektakaró, s miért kellene az életed megbocsájtani. S aztán a következő sorok sem találnak meg, nem látok benne logikát. Ezt így naplóba javaslom. Üdv: Zsó