Jani a füles vöcsök, hátát egy fának vetve nézegette a karmait, miközben kényelmesen haldoklott. Lábain a bőre repedezett a vénségtől, s tényleg úgy nézett ki, mint a kenyérhéj, vagy a frissen sült bejgli, amin csak véletlen bukkant fel foltok gyanánt a babakori, eredeti, halványsárga szín.
A jobb bokája felett a gyönyörű gyűrű még fényesen ékeskedett, amit legénykorában csippentett rá a bajszos Kelemen Imre ornitológus, vagy mi a méntának is hívják az ilyet. Mellette Erzsike, a menyasszonya tartotta Jani szárnyait, míg a férfi a szerszámmal ügyködött. Nem is volt a madárnak olyan ijesztő a hölgy simogatása, mielőtt útjára engedte.
Pedig találhattak volna szebb szárnyast is, mint ő, mert Janinak, napokkal azelőtt harapta le fél karmát egy csuka — vagy valami más istenverése —, mikor szerelemtől kótyagosan várta Veronikát a nádashoz egész közel, nehogy jövendő anyósa odalásson; — hogy vakuljon meg, és harcsák kapjanak tőle epegörcsöt.
Nem adták hozzá, pedig meddig udvarolta! Csodálatos szénfekete csőre volt az édesnek, de volt ott még valami másfajta árnyalat is, amit akkor még nem tudott gyér szókincsével kifejezni.
— Talán a Mindenható barackvirágszínt is kevert a koromba, mikor a csőrödet föstötte? — kérdezte zavartan Veronikát, de a lány csak kacagott.
Később már nem annyira, mikor a násznak a nádas sűrűjében következményei lettek. Alighogy kikeltek a picik a tojásból, a megesett Veronika anyja kárókatonákat küldött rá gyerektartásért. Jani meg tiltakozott, hogy hiszen nem adták hozzá a lányt, akkor meg minek fizessen. Elhatározta, hogy még egyszer elmegy illően leányanyakérőbe. Janimadár neki is állt kényelmesen tollászkodni. Akkoriban büszke volt fekete körgallérjára, amit egészen felhúzott a szeméig, mint egy kommandós. Két tollas bóbitáját meg csak úgy hanyagul hagyta kétoldalt a fején, ezért úgy nézett ki, mint egy árvaszéki főtanácsos. Aztán még ficsúr módra friss kéket kent a begyére, majd diszkrét férfias illatot fujt a szárnya alá — amikor éktelenül fejbe vágta magát.
Persze, hogy felriadt, mert álmában oldalra dőlt, s a feje a kőnek koppant. Nagy nehezen balszárnya segítségével visszatámaszkodott a fatörzshöz. Felállni már nem volt ereje az éhségtől és a kórtól, ezért félig széttárta szárnyait, hadd fújja át az enyhülést adó nyugati szél. Csőrét résnyire tátva bámulta az óriáspalacsintaként gördülő tarajos hullámokat, amiket csak a nádas zabált fel teljesen. Jani ki-kihagyó értelemmel, meg-megrebbenő szemhéjjal az égre nézett, minta a bágyadt naptól kérne segítséget szép halálért, nehogy még a türelmetlen vízi patkányok harapásaikkal is siettessék az elmúlást.
Az előbb is látta a népes Rühesshy családot vagy ötven fővel, akik biztos még a rokonokat várták a szomszéd öbölből. Az öregebbek késsel-villával, ínyenc módra fixírozták a haldoklót, és már az agg családfő is kihalászta zsebéből az elefántcsont eccájgot, és egy fehérdamaszt partedlit kerített nyaka köré. Büszke volt rá, mert a felesége szőtte neki, mikor annakidején hazajött a katonáéktól. Az egyik purdét hazazavarta az asszonyért, megüzenve, hogy hozzanak sót és mustárt magukkal. De siessenek, mert ritka vendég náluk őszutón a meleg étel.
— Uborka is kell! — ordította még az elnyargaló gyerek után.
Közben tőlük nem messze, a parti sétányon sietett haza a nagymama temetéséről a Kelemen család.
— Most már nem szenved szegény édesanyám; ki tudja, tán jobb neki odafenn — sóhajtotta Erzsike, és egy könnycseppet törölt ki a szeméből.
Kelemen Imre ornitológussal madarat lehetett volna fogatni örömében, hogy nincs már az anyós. Végre az örökségből ki tudja fizetni a titkos adóságát, és marad még mit tejbe aprítani Julikával, ha majd összeköltöznek. Dicsérte az eszét, hogy Erzsike ellen nem adta be korábban a válópert, míg élt az öregasszony. Elhatározta, hogy azért vár még vele mindenszentekig. Julikával végre nyíltan a világ előtt is felhőtlenül boldogok lesznek, és megkönnyebbülten felsóhajtott. A hatéves kisunoka dermesztő félelmet, és ürességet érzett szülei között, ahogy lehorgasztott fejjel bámulta a kioldódott cipőfűzőjét.
Az öreg Rühesshy már nem bírt többet enni, hiába ivott egy gyomorkeserűt. Később a két-három korsó söre után elégedetten böfögött, és joviális arccal mosolyogta az igazán pompásra sikerült családját. Hanyatt dőltében még rápillantott a szélborzolt maradék madártollakra, és arról eszébe jutott még a gimnáziumban tanult „sic transit gloria mundi”, amit a hagyományos csepűégetéskor mondanak az új pápa beiktatásakor. Figyelmeztetve az evilági dicsőség mulandóságára. Erre is csak legyintett egyet az öreg vízipatkány.
Még békésen bámulta egy darabig az eget, majd derűsen búcsút intett a legelésző bárányfelhőknek.
Még arra sem ébredt fel, mikor a nagymama megkésve, papucsban becsattogott az uborkával.
Legutóbbi módosítás: 2016.04.10. @ 10:49 :: kisslaki
