Sonkoly Éva : Semmi sem véletlen

 

Van, hogy évente többször is útra kel a lélek, az enyém többnyire álmomban. Messze megyek. Aztán eljön az utolsó őszi hónap, amikor biztosan és valóban indulok is —, oda ahol születtem én, és a gyermekeim.

Ha a dunántúli ember az Alföldre utazik, a folyón túl várja egy másféle világ. Sík vidék, falvak, városok egymástól távol, itt-ott facsoport. Köztük egy-egy tanya árválkodik. Sivárnak tűnik minden annak a szemnek, aki nem szokta, s a léleknek, aki nem ismeri az ott élő emberek világát.

Utazás közben alig hihető, hogy egyszer csak feltűnik egy város, majd ott távolabb követi a másik.

Ahova én utazom, a világhírű csipke városában ismerős, alig változott minden abban az utcában, ahonnan eljöttem.

Köd szitált azon a napon, amikor ott jártam, de a régi református templom előtt mindig megállunk. Annak idején itt tartottak keresztvíz alá, és van még egy emlékem, az is régi már:

Darabokra tört életem mozaikjait illesztgettem abban az időben. Három gyermekemmel maradtam egyedül. Ketten általános iskolások voltak, egyikük még óvodás. A két idősebb zeneiskolába is járt, fiam hegedülni tanult, lányom zongorázott. Kedves emlék a közös hangversenyük, most mégsem erről akartam beszélni.

Ott a templom előtt álltam a tavalyi őszben, amikor felcsendült lelkemben egy Bach orgonamuzsika hangja — messze, régről lopakodott elő. Azokból az időkből, amikor első magányos éveimet éltem itt, gyermekeimmel.

Egy kora őszi napon lányom elhívott ide, mert mutatni akart valamit. Alkonyodott. Vártam a templom előtt, amíg elkérte a kulcsot a zongoratanárnőjétől. Nem is értettem. Mire megérkezett, egyre hűvösebb lett, és majdnem sötét. Bent leültem az ajtóhoz közeli padban. Körbenéztem. Sehol senki. Aztán eszembe jutott, a templomban sohasem vagyunk egyedül. Figyeltem a csendet, s akkor ott fent a karzaton megszólalt az orgona. Az én kicsi lányom játszott.

A zene előhívott minden szomorú emléket, szüleim tragikus halálát, veszteségeket, s ahogy a hangok betöltötték a templom csendjét úgy lett minden egyre könnyebb, békés megnyugvással töltötte el a lelkemet. Erőt adott, hitet.

Álltam ott a tavalyi őszben a résnyire nyitott templomajtó előtt, s átszűrődtek a lelkemen azok a régi csodás akkordok. Üzentek. Arról beszéltek, hogy bármi történt, s történik most velem, semmi sem véletlen…

https://youtu.be/s_UOHVQs-Ps

Legutóbbi módosítás: 2016.03.01. @ 19:05 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 576 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"