Épp tizenöt voltam, amikor lementem a városi strand kölcsönzőjéhez, kivettem egy kajakot, beültem, és a lapáttal elkezdtem szelni a habokat. A kajakozás semmihez sem hasonlítható, bár az összes egyéni sportot nagyon szeretem.
Apropó, talán mégsem éppen így történt… Nézzük meg ezt egy másik optikán keresztül. A csónakkölcsönző bódéjának „igazgatójához” lépve, átnyújtottam személyimet, és jeleztem a szándékot. A kisöreg, egy még mindig izmos, talán ötven körüli görbelábú fazon, vette az igazolványt, bedobta a kupacba és odadörmögte, a tizenhetes lesz az, nyolc perc múlva.
A tizenhetes „meghajtója” nagyon jól csinálta, viszont magamban vigyorogtam, amikor a kis mólószerű kikötőhöz evezett, mert billegett alatta a hajó. Vajon miért mondják ezeknek a kis izéknek azt, hogy hajó? Egy evezős csónak hússzor olyan súlyos és sokkal nehezebb mozgásra bírni?
Igaz, de éppen ez a száguldásvágy késztetett arra, hogy beüljek. Mint mondottam az elején, beültem, de ez az első kísérlet valahogy úgy sikeredett, hogy ki is borultam. A vízi járművet, a Sebes Körösnek nevezett, nem annyira nagy folyó elmozdította, tette ezt az evezőkkel is. Egyiket erre, a másikat arra sodorta. Egy startfejes és hasas egyesítésével vetődtem utánuk, de az a kis akármi imbolyog. Na nézzük! Akkorra megfogtam az egyik kezemmel a mólókikötő deszkát, ami egy picit lejtett, mert a vízszintje az esőzésekhez alkalmazkodott.
Azelőtt el sem tudtam képzelni, hogy egy kajakot ilyen nehéz egyensúlyban tartani. Rendkívüli táncbemutatót nyújtottam derékból, aztán menthetetlenül kiborultam…
Már ismertem a két fondorlatos áramlatot, vetődésem közben egyszerre tártam szét kezeimet és kaptam el mind a kettőt, azzal a megrögzött gondolattal, hogy majd be fogok szállni. Olyan nincs, hogy valaki nem tud kajakozni!
Nem borultam ki, de beborultam a Körösbe, s bizony csak az ötödik próbálkozásra tudtam hat-nyolc métert evezni. Akkor is úgy táncolt alattam az a csónakhajó, hogy azt hittem, kettétöri a derekamat, pedig az isiász még néhány évtizedet bujkált, amíg rám talált. Valóban navigálni kellett.
Majdnem a folyó közepén sikerült megmártóznom tökéletes oldalfordulattal. Talán mégis közelebb lehetett a part a csónakházhoz, mert még mellkasom közepéig vízben bár, de talpon kaptam el a két darabból álló sporteszközöket.
A második (azért is) csónakban maradásom hosszabb ideig tartott volna, ha egy kicsit jobban odafigyelek. Azt hittem, félretekeredett állapotú lábtartók vannak elől. Nem is értettem mi az a huzal alul… Igen kérem, a kormányt pedáloztam egyenesbe épp akkor, mikor az árral szembe fordultam volna. Úsznom kellett, de legalább megtudtam, hogy ilyen is van.
A harmadik alkalommal, nagyon óvatosan valóban egyenesbe sikerült fordulnom és eleveztem a kijelölt terület felső határáig. Meg kell mondanom, szívrepesve húztam, lesajnálva szegény evezőscsónakba erőlködőket. Fordulni már nem is próbáltam, ott egy sziklagát helyezkedett el, persze nem magától, odarakták őket. A víz legfeljebb térdig ért. Kimásztam, vagy kiborultam, esetleg beborultam, irányba állítottam a jószágot, és akkor már elsőre sikerült, beültem.
Az ember gyorsan tanul, hamar rájöttem, ha húzom az evezőt, könnyebben felveszem az alattam suhanó járműtől nem várt mozgását. Ilyen kacifántos megfogalmazás után leegyszerűsítem: idomulok, és talán nem borulok ki.
Lefelé még nagyobb volt a kajakozás gyönyöre, bár a „jobbra tarts, balra előzz” szabályt senki nem tartotta be. A folyó tele volt behemót, lassú mozgású evezős csónakokkal. Bár megpróbáltam kikerülni őket, de úgyis közéjük keveredtem. Talán a kormánypedált fordítottam túl hirtelen, pedig akkorra rájöttem, szükségtelen, az evezővel ugyanúgy lehet kormányozni.
Úgy gondoltam, a rutin összeszedéséhez még tizenöt-húsz percre is szükségem lehet. Egy csónak oldalába kapaszkodtam, hogy visszamásszak a vízből. Ketten ültek benne, húsz év körüli fiatal férfi és nő. Először nem örültek, majd az egyik villából kivett evezővel hatástalanítani szerettek volna. Addigra a mély vízben visszajutottam makrancos hajómba, igaz, az evező megint önálló életre kelt, de azért van az embernek keze, hogy használja.
Lassabban haladtam, de a falapátnál gyorsabban, ezért utolértem, és a bátorságom is megsokszorozódott. Az alsó határvonalat jelző táblánál még azon gondolkodtam, talán nem ártana leevezni a Körös hídig, mégis meggondoltam magam. Bár túlzott szabályelkövetéssel nem lehet megvádolni, de az majdnem egy kilométerrel esett a kijelölt területen kívülre.
Nagy ívben, hogy fel ne boruljak megfordultam, majd előre hajoltam, s mint a versenyzők, teljes erőből kezdtem evezni. Szép, hosszú szakaszon minden tökéletesen sikerült, de ma sem értem, hogy a mólóféle alatt harminc méterrel mitől borultam ki… Vagy be?
Na kérem, már fáradt voltam, idegesített ez az összevissza borongás. A vízmélység is zavart, mert az a mocsok csónak — azért is úgy neveztem akkor — megtelt vízzel, és a sötétbarna szeszgyárszennyel festett vízben alig látszott.
Ott akartam hagyni, tulajdonképpen az utolsó pillanatban döbbentem rá, hogy az a kis hajócska valószínűleg csillagászati összeggel szerepel egy leltárlistán. Nem véletlenül kobozzák el az embertől azt a szürke személyit. Rendben, gondoltam, a csónakot megmentem, de nem vagyok képes egyszerre négyfelé úszni. Úgy vízzel telten, a vákuumelmélet működött benne, nagyon nehezen tudtam felszínre hozni és lábtempózás közben kiborítani belőle a vizet. Majd a szénfekete — nem szerettem belegondolni, vajon mitől olyan színű — latyakkal festett terméskövek közé raktam. A túlparton nekem is fel kellett lépnem és természetesen vissza is csúsznom, hogy mindkét lábszárcsontom biztosan felhorzsolódjon és kapjon abból a nemtelen iszapból.
Azért vetettem magam gyorsúszással önállósult evezőm után, mert taszított az egész. A visszaúszás után még egy sípcsont egyengető akció következett, azokon a csömör köveken nem lehetett megállni, de újra felkerültem a hajóra. Hagytam magam középre jutni, majd közjótékonyság hatásától lecsorogni az alsó szakaszig. Ott, derékig érő vízben kivontattam hajómat egy szép, tiszta, homokos szakaszra, majd várakozó álláspontra helyezkedtem. Napozás és pihenés után, nagy óvatossággal jutottam vissza a kiborító kezdetek deszkapadozatához.
Az öreg már messziről kiabált.
— Tizenhetes, tizenhetes!
Na végre, gondolta. Óvatosan kieveztem, elődömmel ellentétben én tényleg vízbe borultam, de már szándékosan. Nem akartam égetni magam, és átadtam a vízi járművet.
— Kölyök, miért nem mondtad, hogy nem tudsz kajakozni?
— Már tudok főnök!
— Akkor holnap délután folytatod.
— Rendben. Kezet rá, főnök!
Hát így tanultam meg, úgy a nagyon amatőrnél valamivel jobban kajakozni.
Legutóbbi módosítás: 2015.12.06. @ 17:27 :: Boér Péter Pál