Boér Péter Pál : Gondolathullámmal

 

 

Elhagytuk a templomot, befordulunk a Kicsi utcába. Hátranézek, megrökönyödöm, az utca jön utánunk, és minden lépésre rövidül. Azt is furcsállom, hogy a társaim, Jani és egy be nem azonosított fiatal. Érdekes, én magam is a húszas éveimben járok. Igen, azt hiszem így helyes, jelen időben fogalmazni.

— Mi történik? Elfogy az utca, siessünk, hogy be tudjunk fordulni a kapun, egyébként ránk jön!

Mind a ketten mosolyognak. Én beugrom, ők is utánam jönnek, majd fellépek a három, régről ottmaradt, kapoccsal rögzített gerendára. Mellettük hever a szekerce is, nem fogott rajta az idő.

Az utca teljesen kertté vált, sárgadinnye méretű paradicsom és zöldpaprika terem benne. A túlsó oldalon, Domokosék háza előtt szőlő. Julis nénivel szemben pedig dinnye.

— Furcsa, errefelé nem terem ilyesmi, csak vackor, vadkörte és savanyú vadszilva…

— Most terem.

— Hová lett az utca?

— Nincs rá szükség.

— Miért ne lenne? Azt hiszem, értem… Azért, mert meghaltak az emberek… A ház előtt, egy jó méterrel a föld fölött mégis jön valaki. Matyi, te Lacinak öltöztél?

— Igen, kisebb megemlékezést tartunk.

— Ragyogóan hoztad össze! Katonai bakancs, katonasapka, katonanadrág, köpeny, és alatta kedvenc farmerdzsekije. Nagyon ügyesen csináltad. Éppen leszerelés után ment el… Hova is, hova is? Úgy tűnik oda, ahová ti mind.

— Te Péter, énrólam ki fog megemlékezni?

— Ha megengeded, akkor én. A többiekről is szívesen teszem. Nálad viccesebb kortársat keveset ismertem, sosem láttalak idegeskedni. Janiról nem szeretnék sokat beszélni, annyira jó barátok voltunk, hogy ketté sem lehetett volna osztani minket. Aztán jött a tizenkilencedik életéved, Janikám… De ki lehetsz te, azonosítatlan?

— Nevezz inkább ismeretlennek!

— Á, mint az ismeretlen katonát? Te vagy az ismeretlen halott?

— Mondhatod úgy is, bár mint látod, tökéletesen jól vagyunk.

— Tényleg. Nem merlek megérinteni benneteket, feltételezem, csak látszólagos testben vagytok jelen. Mit csináljak, ha az alsó szoba csupa pókháló, az emelet tiszta üres? A fenti folyosó alá, a sütő- és pinceajtók elé egy deszka… nem is tudom, fészert, vagy mit építettek plafon nélkül, csupán cseréplécekkel. Azt hiszem, alulról ki lehet látni, talán amikor esik, bezuhog az eső… Sőt az is lehet, hogy a patak ráárad.

— Fél évig nem fog kiáradni.

— Honnan tudod, Jani? Ne firtassam, azt hiszem, tényleg jobban tudhatod, mint én. Rettentő hideg lett, nem szeretnék a pókhálófüggőágyakban, de fent sem lehet aludni. Maradt ez az egyetlen helyiség. Meg fogok fagyni, egyáltalán mire fekszem?

— Csak odaképzeled, Péter.

— Azt mondtad, Matyi?

— Jól mondja.

— Neked elhiszem, Jani.

— És nekem?

— Neked is, ismeretlen.

— Nem fogsz megfagyni, majd olyan hőmérsékletet és olyan ágyat képzelsz magadnak, amilyent akarsz.

— Be kéne menni Rozáli nénihez.

— Domokosék szőlőjéből préseltek, nagyon furcsa ízű lesz a bor, de dicsérd! Kicsit savanykás…

Nem érzem túl jól magam… Elég kellemetlen ez a sem ide-, sem odatartozásos és a közeg, amiben vagyunk, de érthetetlen módon egyesült. Arra gondolok, hogy egy átmeneti nézelődés részese lehetek, mert az élőknek — gondolom — ott vannak az utak, házak. Padlófűtést kell készíteni, és annyit dolgozni, hogy legalább egy kicsivel több legyen, mint a szomszédnak. Erre az elvtelen és értelmetlen versengésre rámegy az egész életük. A másik oldalról nézve, úgy vélem az összes utca kertté lett. Kopogjunk be!

— Csókolom, Rozáli néni, hogy tetszik lenni?

— Már hogy lennék, Péterkém?

Hát persze, gondolom, tökéletesen.

— Ki ez a kislány itt?

— Ő?

— Hát a kislány!

— Nem ismerem… Egyik unokatestvéremet sem vélem felismerni benne…

— Na, kislány, menj, nyugodtan puszild meg Péterkét!

A szemre tizennyolc éves kislány odajött, és csillámló szemekkel két nagyot cuppantott jobb és bal arcomra. Tehát még itt él, de ki lehet?

— Isztok egy pohár bort?

— Persze, de nem sokat, csak egy…

— Ne szabadkozz, nyugodtan vedd, ez különleges!

— Valóban.

Fogtam, mint mindig mindent, egy hajtásra megittam. Nem tudok semmit szopogatni, vagy órákig ízlelgetni, akkor nem érzem az ízét. Mások pont fordítva vannak vele, lehet, ez a kávéiszonyom oka is. Szagát bűznek fogja fel az orrom, ízt nem éreztem, ha szopogattam. Két vagy három alkalommal behajítottam, mint a sört, tejet, teát, kólát és egyéb folyadékokat. Egész egyszerűen taszítónak éreztem, de ne kerülgessük a borivást.

— Ez tényleg savanykás, de nagyon különleges itóka volt, Rozáli néni.

— Igen, a szomszéd kertből való…

— Maradok még egy keveset. Most mégsem alszom itt, a fiúk kikísérnek az országútig.

— Majd megfogjuk a kezedet, megemelünk, és a kert utcái fölött kimegyünk.

— Indulok, Rozáli néni, Isten magával, kézcsókom drága szüleimnek, és üdvözlöm a többieket is!

— Átadom, Péterkém.

Matyi, az ismeretlen és Jani segítségévek kirepülünk az országútra.

— Ti most hová mentek?

— Afelől ne fájjon a fejed!

— Szokásodhoz híven busszal utazol Udvarhelyig, onnan vonattal Segesvárig, majd a bukaresti gyorssal haza?

— Nem, inkább gondolathullámmal mennék, úgy sokkal gyorsabb.

— Kiváló ötlet!

 

Itt vagyok hát, gondolkodom. Nem tudom, hány embernek jut még eszébe ez a néhány fiú és számtalan más nem köztünk lévő, én szinte naponta gondolok rájuk.

„Köszönjük!”

Ez a köszönet most honnan jött? Honnan is jöhetett volna… Nem kell köszönni, pláne így kórusban nem. Ha nem emlékeznék, nem tudnék tükörbe nézni.

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/