Schifter Attila : Eső mosta nyomok

 

A  varjak mint  súlytalan  gyászfátylak  vitorláznak

a  hallgatag  fellegekbe  burkolózott  égen,

megsiratva  minden  elmúlást,  amiért  oly’  kár, 

s  nem  kérdik,  emelt  fővel  miért  maradtál  térden? 

 

Penészvirágba  borulnak  mályvaszín  érzések, 

szenvtelen  zöldek  terülnek  megszállóként  fölénk 

( hittelen  tiltakozásokon  átlépve  flegmán ) 

mialatt  hamvas  bimbók  hálnak  a  halál  ölén 

 

  nyílásuk  az  álmok  mezején  marad  örökre 

( bár  préselte  volna  le  szirmukat  kegyetlen  vég ) 

Igen,  még  akkor  lehetett  volna  összebújni 

és  megtartani  egymásban  a  fészek  melegét. 

 

Mostanra  a  zivatarok  szerteszórtak  minket.  

Sajgó  rostjaink  sírnak  ( akár  a  szikár  szúnyog ) 

az  elválás  kontinensei  közé  feszülve,  

és  mikor  elpattannak  mint  fásult  gitárhúrok, 

 

rajtunk  fognak  testvéri/ön/gyilkosan  csattanni,

és  elvágják  a  maradék  hajszálgyökereket 

  hiába  túrnál  utánuk  körömmel  tárnákat: 

nyomaidat  a  Földön  már  hasztalan  keresed. 

 

***

 

Magadban  kutasd   másokban  hagyd   míg  felszínen  vagy, 

s ha  magányod  poklában  a  tiszta  fény  felizzik, 

( egy  piciny,  bátortalanul  társra  vágyó  világ ) 

fond  körbe  lelkeddel,  óvjad  az  utolsó  ízig, 

 

és  öleld  magadba  éltető,  cseppnyi  sugarát, 

mert  úgy  perzselsz  léket  a  lélektelenség  jegén 

  sose  bánd,  hogy  a  sallangokat  hamura  váltja   

számodra  talán  ő  lehet  az  utolsó  Remény. 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Schifter Attila
Szerző Schifter Attila 145 Írás
A verseket mindig is különösen szerettem ( persze, nem mindegyiket ) de ha egy műalkotás - legyen az festmény, szobor, egy írás vagy bármi más - felkelti a figyelmemet, akkor azt mindig nagyra értékelem. Egyszerűen azért, mert érzést, gondolatot indukál bennem: 's ezáltal életet lehel belém.