A varjak mint súlytalan gyászfátylak vitorláznak
a hallgatag fellegekbe burkolózott égen,
megsiratva minden elmúlást, amiért oly’ kár,
s nem kérdik, emelt fővel miért maradtál térden?
Penészvirágba borulnak mályvaszín érzések,
szenvtelen zöldek terülnek megszállóként fölénk
( hittelen tiltakozásokon átlépve flegmán )
mialatt hamvas bimbók hálnak a halál ölén
– nyílásuk az álmok mezején marad örökre
( bár préselte volna le szirmukat kegyetlen vég )
Igen, még akkor lehetett volna összebújni
és megtartani egymásban a fészek melegét.
Mostanra a zivatarok szerteszórtak minket.
Sajgó rostjaink sírnak ( akár a szikár szúnyog )
az elválás kontinensei közé feszülve,
és mikor elpattannak mint fásult gitárhúrok,
rajtunk fognak testvéri/ön/gyilkosan csattanni,
és elvágják a maradék hajszálgyökereket
– hiába túrnál utánuk körömmel tárnákat:
nyomaidat a Földön már hasztalan keresed.
***
Magadban kutasd – másokban hagyd – míg felszínen vagy,
s ha magányod poklában a tiszta fény felizzik,
( egy piciny, bátortalanul társra vágyó világ )
fond körbe lelkeddel, óvjad az utolsó ízig,
és öleld magadba éltető, cseppnyi sugarát,
mert úgy perzselsz léket a lélektelenség jegén
– sose bánd, hogy a sallangokat hamura váltja –
számodra talán ő lehet az utolsó Remény.
Legutóbbi módosítás: 2015.10.04. @ 14:59 :: Schifter Attila
