dr Bige Szabolcs- : Utazások és érkezések, avagy hogyan lett nekem De Luxe magnóm

Az ötvenhatos forradalom döbbenete után lassan állt helyre a hivatalok rendje. Különösen a rendőrségen, ahol a külföldre utazásokat intézték.

 

Reggelre elállt az eső, de a tócsák még nem száradtak fel, és ólmosan fénylettek a derengésben. A lámpákat éppen akkor oltották el, amikor befordultam a rendőrség utcájába. A kapu még zárva volt, de előtte a járdán, s az úttesten már ott várakozott mintegy ötven ember. És még egyre jöttek. Úgy egy jó óra múlva egyszerre kinyitották a nagykaput. A tömeg megmozdult, de senkit sem engedtek be, ellenben két RENDŐRSÉG feliratú autó kijött az udvarról. Az emberek morgolódva félreálltak, hogy a rendőrök tudjanak elhajtani.

Az ötvenhatos forradalom döbbenete után lassan állt helyre a hivatalok rendje. Különösen a rendőrségen, ahol a külföldre utazásokat intézték. Az útlevélosztályra gondolok. Nagy dilemmával kellett szembenézni: könnyítsék az állampolgárok ilyen-olyan okból való kiutazását, vagy éppen szigorítsák? Mert jó lenne kicsit engedékenyebbnek lenni, nehogy, Isten őrizz, valami hasonló esemény történjen itt is, mint Magyarországon. Másrészt jó lenne jobban megrostálni a külföldi utazásokat, különösen a Magyarországra irányulókat, hogy meggátoljuk a felforgató anyagok behozatalát. Így aztán egyik héten mindenki kérését befogadták, másik héten ellenben nyomtatvány hiányra hivatkozva nem fogadták az ügyfeleket, hiába álltak oda a hivatal elé már hajnali ötkor.

Amikor megkaptam testvéremtől, Budapestről a meghívólevelet — nélküle nem fogadták be az útlevél iránti kérelmet —, én is beálltam a hivatal ajtaja előtti sorba. Aznap reggel hétkor már legalább ötvenen szorongtunk a szűk folyosón. Szerencsém volt, mert azon a héten kiadták a tíz oldalas kérelem nyomtatványt azzal, hogy a beszerzett iratokkal együtt, pontosan kitöltve nyújtsam be harminc napon belül. Végre ott állhattam az ablak előtt, melyen belül egy civil ruhás tisztviselő nagyon alaposan végég böngészte az irataimat, az űrlapot, s szigorú arccal kérdéseket tett fel annak tartalmára vonatkozóan.

Láttam, ameddig soromra vártam, hogy sokat elutasítottak hibás adatszolgáltatásra hivatkozva. Nekem sikerült vennem ezt az akadályt, s egy hét múlva kézhez kaptam az óhajtott kék fedelű könyvecskét, az útlevelet.

Izgatottan szálltam le a Nyugati pályaudvaron. A meghívó úgy szólt, hogy ideje lenne megismernem a keresztlányomat, aki már betöltötte a három évet. És valóban ott találtam a Rottenbiller utcában testvérem gyermekeit, s köztük egy tündéri kislányt. Melindát, a keresztlányomat. Szóval, most már igazi keresztapa lettem, nem csak papíron, levélben értesítve, hanem itt látom magam előtt húsvér valóságában ezt a csillogó szemű csöppséget. S ha már én is húsvér keresztapa vagyok, részt kértem — legalábbis ameddig itt tartózkodom — a keresztlányom neveléséből. Ez pedig abban nyilvánult meg, hogy ameddig a szülők távol voltak, addig én vigyáztam a kislányra, sőt néha meg is etethettem. Igaz a végén a fehér ingem bánta a spenótfőzeléket, de nekem nagyon tetszett ez a „hivatal”.

Legközelebbi látogatásomra évek múlva került sor, hiszen útlevelet csak nehezen adtak, s legfeljebb kétévenként. Mire újra eljutottam a testvéremékhez, Melinda keresztlányom már iskolás lett, aki ügyesen tudta olvasgatni a meséket. Érkezésemkor lelkesen fogadott.

— Szabolcska, nézd, téged olvastalak a könyvemben!

— Mi az, hogy engem olvastál? — értetlenkedtem.

— Gyere, gyere, nézd meg! — hozta a meséskönyvét, s letette a térdemre.

Sebesen lapozgatni kezdett a könyvben, majd diadalmasan felkiáltott:

— Látod, itt írja: a vitéz Szabolcska!

— Az nem Szabolcska, hanem szabócska.

— De az te vagy!

Semmiképp nem tudtam meggyőzni, hogy nem én vagyok a mesében szereplő kis szabólegény.

 

Édesanyám — az unokák számára, s később az egész család számára is Nagymami — minden alkalommal, ha megkaphatta az útlevelét, felment Pestre. Ilyenkor két-három hónapig is maradt, hogy átvállalja a háztartás gondjait. Azon a nyáron azonban váratlanul és „soron kívül” érkezett. Mondhatni, kissé kalandos útja volt — mivel a két év még nem telt el legutóbbi útlevélkérése óta, szerzett egy kishatár átlépőt Biharpüspökiben élő sógornője, Juliska néni révén. Ez a kis akta szabad mozgást biztosított, útlevél nélkül, a határ mindkét oldalán egy tíz kilométeres sávban. A falusiak így átjárhattak a piacra, dolgozni, rokonokhoz. A pénteki piacnapot kihasználva, átalvetővel a vállán, a falusi asszonyok közzé keveredve simán átjutott Nagymami a határon, és Ártándon felszállt a Szolnokra induló távolsági buszra. Szolnokról pedig vonattal jött fel a Nyugati pályaudvarra, s most a család nagy meglepetésére megérkezett. Melinda boldogan, kacagva ugrott a nyakába:

— Nagymami, mikor tetszik haza menni?  

Nagy csend lett, a felnőttek földre sütött szemmel, ijedten hallgattak. Jaj, micsoda sértődés lesz ebből!

— Azt akarod kérdezni, kicsikém, hogy meddig maradok? — mentette a helyzetet Nagymami.

— Hát, nem azt kérdeztem? — nézett szét ártatlan szemekkel a keresztlányom.

 

Budapestről Váradra átjönni könnyebb volt, s így Géza bátyám a családjával hétvégeken gyakran meglátogathatta Nagymamit. Ezek a látogatások arra is jók voltak, hogy a hozott ajándékok enyhítsék az ellátási gondokat. Nagyváradon tudniillik egyre nehezebben lehetett beszerezni az alapélelmiszer-cikkeket, s egyebeket. Vakációk alatt ilyenkor én is találkoztam a keresztlányommal, aki az évek teltével szép, csinos ifjú nő lett. S milyen büszkén mutattam be a barátaimnak: „a keresztlányom!”

 

Egyik alkalommal úgy adódott, hogy együtt jöttünk Pestről vissza. Én a Daciával, Géza bátyámék a kis R4-sel. Ameddig fenn voltam Budapesten vásároltam egy De Luxe márkájú magnetofont — lengyel gyártmányút. Izgultam, hogy vajon hogyan tudom majd a határon átjuttatni, mert nem engedtek semmilyen nagyobb értékű árucikket, még megvámolva sem átvinni. Mindent megbogarásztak a vámosok, s ami nem tetszett nekik, azt elkobozták.

— Tegyük át a mi kocsinkba — mondta a határ előtti pihenőnél az én kedves keresztlányom, aki éppen érettségi előtt állt, de egy hétvégét megengedett magának, hogy meglátogassa szeretett nagymamáját. — Majd én lefoglalom a vámost, hogy ne fürkéssze sokat a csomagokat! — tette még hozzá határozottan.

Simán beérkeztünk a vámházhoz, és megkezdődött a csomagok ellenőrzése. Nagy megdöbbenésemre, amikor a Renault csomagterét kinyitották, ott láttam a bőröndök tetején a magnómat. Csak úgy szabadon, minden takarás, csomagolás nélkül. Melinda keresztlányom lezserül oda sasszézott a csomagokhoz a kezében lóbálva a neszesszerét.

— Szeretnék kérdezni valamit — fordult a vámtiszthez.

Készséges arcot öltve fordult a vámos Melinda felé:

— És mi lenne az, hölgyem?

„Hölgyem” — ez tetszett!

— Piperecikkeket vásároltam az unokanővéreimnek — kezdte szaporán mondani Melinda —, rúzst, púdert, arckrémet, szempillafestéket, meg ilyesmiket. Három unokanővérem van, és mind a háromnak vinnék.

Ezzel a neszesszer tartalmát kiszórta a magnó tetejére.

— Ezek azok! Átvihetem? — nézett ártatlan szemekkel a vámosra.

— Viheti és jó utat! — szólt a vámtiszt, s ezzel átjött a mi kocsinkhoz.

Néhány perc alatt végeztünk a vámmal, lehet a keresztlányom ártatlan tekintetének még tartott a hatása, s egy óra múlva meg is ékeztünk Szigligeti utcába.

Így lett nekem lengyel gyártmányú (De Luxe) magnóm, amelyik hosszú évekig sok zenei örömet szerzett.

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 605 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.