Hogyha rám figyelsz, visszafigyelek,
fejet hajtok, mint az érett kalász.
Ködbe vésznek tobzódó szóhegyek,
ha jössz, nyitva az ajtóm, megtalálsz.
Lelkem terített asztal, ne késs el,
étel s tányércsend vár, mikor leülsz,
s osztozunk minden kanálzörgésben.
Árnyékoddal árnyékomra vetülsz.
Mégis fény maradsz, szívemnek tükre,
hogy megbocsátó haragod lássam,
– mit kegyes kéz szab fáradt lelkünkre –
ha szembe merünk nézni egymással.
Legutóbbi módosítás: 2015.08.09. @ 07:00 :: Seres László
