Sonkoly Éva : Tanácstalanul

— Hallottam, az bánt, hogy úgy érzed, nem vagy elég okos — így a Hang.

Hang? Suttogás, de honnan jön? Szétnézek. Senki. Talán csak önmagammal beszélgetek?

Meglehet, de hogyan? Párbeszéd magammal? Bolondság.

— Szerinted ki az okos? — érdeklődik a Hang.

— Hááát, nem én.

— Ki?

— Olyan ember, aki — gondolkodom — sok mindenben jártas.

— Ez az, jártas. Tudod, mit mondtál? Jártasság, megszerzett szaktudás valamiben, személyes tapasztalattal, kellő mértékű gyakorlással. Ha jól tudom, ilyen neked is van. Akkor mi a baj?

— Talán a tudás — próbálkozom — az én tudásom kevés…

— Ez lenne a kulcsszó? Figyelj csak: a tudás kontextustól függően egy sok értelemben használt szó, így nehéz lesz — töpreng. — Nézzük a hétköznapi tudást! Itt is kétfélét említhetek neked a teoretikus tudást (filozófia), a másik a képesség. Ezzel mi a helyzet?

— Nálam?

— Hiszen te vagy tanácstalan, bizonytalan. Nézd, itt találod az érzékelést, észlelést, emlékezést, gondolkodást, nyelvet. Melyik okoz problémát?

— Talán a gondolkodás, más, mint az átlag embereké.

— Ó, egek, hát miért akarsz te beleolvadni az átlagba?

— Nem, nem így értettem.

— Akkor? Bizonyos értelmezés szerint a gondolkodás az „agy nyelve”. Talán néha nem tudod, hogyan juss el — problémádra értem — a kiindulási helyzetből a célhelyzetbe? Akarod a pszichológia ösvényeit járni a célig, vagy mi a baj?

   — Pont ezt nem akarom. Az ész, a tiszta értelem… talán ez érdekelne.

   — Értelem? Hmm! Beszéljünk az intelligenciáról?

   — Miért pont erről?

   — Mert összefügg azzal, ami igazán foglalkoztat. Cogito ergo sum — nemde? Kant szerint a legfontosabb megismerni, feltárni a saját megismerő-rendszerünket. Erre törekszel, vagy másfelé?

   — Nem, nem igazán, vagyis…

   — Nem? Akkor nézzük a tiszta ész paralogizmusa azt bizonyítja, hogy a lélek nem ismerhető meg valóságos szubsztanciaként.

   — A lélek? Mondd, ki törődik manapság vele… a lélekkel? Van a pénz, a logika, az ész érvek, a másik oldalon pedig…

   — Ott mit látsz?

   — Ez az, a másik oldal, amit ott keresek az nincs, üres, nem érdekel senkit.

   — Gondolod? Amit nem találsz, nem látsz, az még lehet ám azért!

   — Látod, újra itt vagyunk. Mondtam már, úgy érzem, nem vagyok elég okos, talán igaz is.

   — Hallottad már, hogy ha elszabadulnak az érzelmek, annak vannak nem kívánatos következményei? Azért az emberek elsősorban az értelem uralmát igyekeznek fenntartani. Ezért olyan racionálisak manapság az emberek, egyes emberek.

   — Nem tudom, gondolkodom.

   — Ne feledd, az értelem tiszta formában mindenkiben megvan. Ez az egyetlen valódi erő.

   — Ez az, amit nem szeretek hallani.

   — Akkor ne beszéljünk róla. A szavak gyakran okoznak félreértéseket. Ha gondolkodsz, és nem foglalkozol azzal, ami épp az eszedbe jut róla, hanem azt érted, ami pontosan beleillik a szövegbe, jobban fogod érezni magad, hidd el!

Ülök a monitor előtt és töprengek, ha mindig ezt tenném, érteném, ami pontosan… hogy ebből már mennyi félreértés adódott?

Talán az a szó, a „pontosan” nem volt mindig a helyén?

Meg kellene elégedni azzal, amit tudok, nem nézni a dolgok mögé, hova is vezet az a nagy kíváncsiság?

Eszembe jut az „Édenkerti alma”, amiről azóta azt olvastam, hogy sokféle értelmezése létezik, ki tudja a valódit?

Ész, érzelem? Vajon van-e okos érzelem? Talán…

És az én helyem? Itt van, pontosan, nem fontos más mit gondol, azt hiszem már egyáltalán nem fontos…

 

„Van, hogy a tudás ösvényén való haladás önmagában és önmagától is kellemes, különösen, ha egy izgalmas labirintusokkal teli út végén önmagunkra találunk.”

Richard David Precht

Legutóbbi módosítás: 2015.04.10. @ 16:36 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 579 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"