Magyar Eszter : 2050. április 09.

Az emberi felelőtlenség világméretű katasztrófát okozott.

 

A Duna-kanyar közelében, egy kis sziget felé haladt a csónak két utasával. A kisfiú két kézzel megkapaszkodva a ladik oldalában élvezte az utazást, nagyapja evezett. Az öreg akár a saját unokája is lehetett volna ötven évvel ezelőtt, ők ketten feltűnően hasonlítottak egymásra. Mintha időutazáson vennének részt, és egyszerre, egy időben és helyen kétszer lenne jelen a férfi.

A fiúcska szép arcából kitűnt értelmet sugárzó szeme. Éppen ezen a napon ünnepelte tízedik születésnapját, ebből az alkalomból hozta őt el nagyapja a kirándulásra, megmutatni, hol táboroztak a cserkészcsapattal gyerekkorában.

Fejével a koszos, szürke, zavaros víz felé intett:

— Innál-e belőle?

— Nagyapa! Hogy kérdezhetsz ilyet? Ebből a gusztustalan vízből?

— Ha hiszed, ha nem, mikor én olyan idős voltam, mint most te, egyes helyeken lehetett inni a Dunából. Alumínium bögre fülére spárgát kötöttünk, úgy eresztettük le a folyó aljára. Egészen le lehetett látni. Felhúztuk és ittunk a finom vízből.

— Be akarsz csapni? — nézett gyanakodva nagyapja szemébe a gyerek.

— Mikor csaptalak be? — kérdezett vissza az őszes, markáns férfi.

— Még sohasem — komolyodott el a fiú.

— Újabb ötven év, és ki tudja mi lesz ezzel a folyóval? — meredt a távolba rosszat sejtetve a nagyapa.

 

A földön feküdt, erőtlenül, teljesen kimerülten. Akárhányszor lecsukódtak szemei, mindig ugyanarról álmodott. Nagyapjáról. A tízedik születésnapjáról. Talán üzenni próbál neki valahonnan. S ugyan honnan? Azt sem tudja, ő hol van. Biztosan a Földön, hiszen tudomása szerint nem utazott az űrben sehová, mégis hihetetlen képtelenségnek tűnt, amit maga körül látott. Talán még mindig álmodik?

Nem álmodott.

Három, egymást követő, hatalmas földrengés történt. Az energiahordozókért folytatott küzdelemben egyre több ország állított elő atombombát. Elszaporodtak a titkos, földalatti, kísérleti atomrobbantások. Az emberi felelőtlenség, kapzsiság világméretű katasztrófát okozott.

A Föld beteg lett. Rázkódott a láztól, fulladozott, tüzet okádott, vizet hányt. Hatalmas robajjal dőltek romba hegyek, zuhantak a mélybe egész városok, s emelkedtek ki a víz alól a síkság fölé domborulatok. Semmivé váltak hosszú folyók, hatalmas tengerek, s árasztottak el másutt országokat. Az élőlények elpusztultak, mind közül a legveszedelmesebb parazita, az ember megsemmisült.

 

A tetőtől talpig sáros, teljesen kimerült férfi minderről semmit sem tudott. Kétségbeesetten markolászta a talajt, próbált megkapaszkodni. Szédült, rettenetesen kimerült az eredménytelen bolyongásban. Sehol senki. Sehol semmi. Sehol egy hang. Zúgott a füle a csendtől. Iszonyúan gyötörte az éhség és a szomjúság. Talán, ha elér ennek a dombnak a tetejére, a túloldalon a távolban már egy várost fog látni, ahol emberek élnek, és akkor megmenekült. Reménykedett.

Igen, tovább kell mennie! — biztatgatta magát. Most már kell, hogy találkozzon túlélőkkel. Annyit sejtett a képből, ami eléje tárult, hogy földrengés lehetett, de akkor miért nem jön a mentőcsapat? Ő is látott már ilyet a hírekben, a romok alól is megmentettek már sokszor halottnak hitt embereket. De hol vannak a romok? Hova került ő? Milyen messzire sodorta a katasztrófa otthonától? Egyáltalán volt otthona?

Nem emlékezett. Mintha itt született volna a semmi közepén, így felnőttként, a múlt elveszett, vagy nem is volt soha? Ha nem álmodott volna többször egyetlen gyerekkori emlékéről, valóban azt gondolhatná, hogy élete itt és most kezdődött, mikor elveszetten, kábán magához tért.

Négykézláb mászott a domb teteje felé. Az utolsó méternél lehunyta a szemét. Nem merte kinyitni, csak lassan, hogy szemügyre vegye az eléje táruló látványt. A csalódás fizikai fájdalmat okozott. A puszta földön kívül semmi nem várta.

Mégis mennie kellett tovább. Valami hajtotta előre, maga sem tudta miért nem ül le és várja meg, míg ereje teljesen elszáll, s végre vége lesz ennek az értelmetlen, érthetetlen helyzetnek, aminek valamiért ő a szereplője. Már majdnem elcsüggedt, ezért felállt, tett néhány lépést előre. S abban a pillanatban egy kezet látott meg a földön, talán két-három méterre lehetett előtte. Megállt. Mozdulatlan maradt, mert félt, hogy eltűnik a látomás. Többször becsukta és kinyitotta szemét, s végre kirajzolódott a földből a kézhez tartozó test is, ami a sárral volt egyenlő. Amennyire csak tudott, igyekezett odaérni. Még egy halottnak is nagyon örült volna, bizonyítékául, hogy nem ő az egyetlen ember a világon, de a földbe süppedt, sárba ragadt test lélegzett. Boldogan rogyott térdre melléje. Kezével próbálta letisztítani arcáról a földet. Ahogy hozzáért, kinyitotta a szemét. Ekkor képeket, emlékdarabkákat kezdett vetíteni agya, ő pedig erősen próbált koncentrálni, hogy a kis részekből rájöjjön ki is ő valójában. Egy épület villant be, fehér ruhás emberek, ismerős arcok. Köztük kedves kolléganője, aki itt fekszik előtte, s gyönyörű kék szeme találkozott az ő tekintetével. A felismeréssel vegyes kétellyel, értetlenül nézte, hiszen ez… hiszen ez… ez lehetetlen. Mellkasából zokogás tört fel. Hálásan motyogta:

— Köszönöm, Istenem! — majd még mindig kicsit hitetlenkedve nézte a földön fekvő nőt, ahogyan ő sem fogta fel rögtön, hogy ki az, aki föléje hajol.

— Te vagy az? — kérdezte a férfitól lassan, bizonytalanul.

— Igen! Igen! Mondd, mi történik velünk, te érted ezt? Tudsz valamit?

— Földrengés rázta meg a világot. Utolsó emlékem, hogy kártyavárként dőlnek össze a házak, az autók pedig a föld felett lebegnek — magyarázta halkan, megrendülten. — Amikor magamhoz tértem túlélőket kerestem. Nem tudom, mennyi ideig mentem és mentem, míg teljesen el nem fogyott az erőm, de nem találkoztam senkivel — ingatta fejét kétségbeesetten.

— Lehetetlen, hogy csak mi ketten éltük volna túl! Biztosan keresnek bennünket — próbálta nyugtatni a férfi. — Csak ez a csend. Nincsenek sem állatok, sem növények. Valami nincs rendben. Ez az egész olyan valószerűtlen — megragadta a lány karját, húzta ki a sárból, majd átölelve emelte.

— Köszönöm, hogy megtaláltál — mosolygott az rá, ekkor érezve, hogy száján a kosz sós ízű vérrel keveredett.

— Már ketten vagyunk. Biztosan találunk valahol ivóvizet és valami élelmet — biztatgatta a férfi. — Annyira örülök neked!

Lassan mindketten felálltak, s egymás kezét fogva, új reményekkel indultak tovább, a kissé lejtős terepen. A távolban újabb domb emelkedett. Szerettek volna egy barlangot találni, ahová a nappali forróság és az éjszakai hideg elől behúzódhatnak. Egy korty víz pedig mindennél fontosabbá vált számukra. Órák múlva érték el úti céljukat. A férfi egyszer csak mutató ujját szája elé emelve figyelmeztette a lányt, ne szólaljon meg. Fülelt. Akkor már mindketten hallották az őrjítő csendben visszhangzó hullámok csobogását. Egy pillanatig azt hihették, érzékszerveik bolondítják őket, de fejüket jobbra fordítva szemükkel is érzékelték a hang forrását. Egy kisebb patak, mintha a domb oldalából csorogna. Nyitva felejtették a láthatatlan vízcsapot. Talán iható a vize. Siettek, ahogy csak tudtak a víz irányába. Nekik úgy tűnt, hogy szaladnak, persze csak sietős vánszorgás sikeredett, de már nem számított. Az élet hívta őket. Odaérve lehasaltak mindketten és beleszürcsöltek az isteni nedűbe. Önfeledten kortyolták és kortyolták, aztán tenyerükkel merve belőle először arcukat frissítették fel, majd lassan levetették sáros ruhájukat, hogy lemosakodhassanak.

 

— Tökéletesen valósághű az új hologram szoba — állapította meg székében kényelmesen hátradőlve a fehér overallos, szakállas férfi.

— „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha”… — bólogatott elgondolkodva mellette ülő tudós társa.

— Nekem is nagy kedvencem Hemingway Az öreg halász és a tenger című regénye. Azt hiszem, örök érvényű üzenete megérdemelten kapott Nobel-díjat. Komoly kutatómunkát végzünk, és közben világvégét játszunk, de néha kell egy kis kikapcsolódás — mosolygott szakállát simogatva.

— Soha ne érjük meg, hogy a játékból valóság legyen — intette kollégája.

 

A két túlélő sokáig fürdött a pataknál, majd ruháikból is kimosták a sarat, és kint hagyták száradni a napon. Rövid keresgélés után találtak egy kis mélyedést a domb oldalában, oda húzódtak be, s kicsit felfrissülve tervezni kezdték, hogyan tovább?

— Ha nem akadunk barlangra, akkor magunknak kell ásnunk egyet. Ott be is rendezkedhetnénk — kezdte a férfi. — Csak amíg nem találunk jobb lehetőséget — tette hozzá.

— Úgy emlékszem, az atomkutatónak volt egy bombabiztos, sőt földrengés biztos épülete. Vajon valóban kibírta-e a katasztrófát? — latolgatta esélyeiket a nő. — S ha igen, akkor is megtaláljuk-e? Lehet, hogy a Föld túlsó oldalán van, de lehet, hogy csak néhány méterre tőlünk.

— Ma már eleget gyalogoltunk, pihennünk kell. Holnap folytatjuk a keresést — dőlt le a férfi, s szinte azonnal elaludt.

Reggel kissé megnyugodva ébredtek. Arra gondoltak, a patakban talán hal is lehetséges, ha igen, akkor ehetnének néhány falatot. Újra nagyokat mertek a vízből, csak ittak és ittak. Élőlényt nem találtak benne, de egyelőre megelégedtek ennyivel.

Már elviselhetetlenné vált a délutáni forróság, mikor meglátták a betonépület tetejének a sarkát. Szinte orra buktak benne, mire felfogták mi az. Fél méterre emelkedett ki a földből, de legalább kétszáz négyzetméter lehetett. Csak nem?

Felléptek a tetejére és szaladtak a túlsó oldalához. Jól emlékeztek, lépcső vezetett a főkapuhoz. A csorba fokokon izgatottan igyekeztek lefelé, alig kaptak levegőt. Kevés törmelék zárta el a bejáratot, de azt néhány mozdulattal eltakarították az útból, mire az ajtó hívogatóan kinyílt, és ők beléptek az épületbe. Meg kellett állniuk, mert mindketten zokogásban törtek ki.

Itthon vannak. Létezik az ember. Munkája fennmaradt. Megtalálták.

Ahogy összeszedték magukat, siettek az épület belseje felé, a folyosó két oldalán lévő laboratóriumok — helyenként kiszakadt — ajtaján be- benéztek, hátha ismerőssel találkoznak, de sehol nem láttak sem halottakat, sem túlélőket, csak felborult berendezési tárgyakat.

A folyosó vége kör alakú aulává szélesedett ki. Baloldalon, a büfé előtt asztalok, székek várták a vendégeket, ahol csak két fehér overallos figura ült. Egyikük szakállas tudósforma, a másik is hasonló karakter. A közelükbe érve örömmel kiabáltak rájuk.

— Hahó! Megjöttünk! Kik vagytok? Hogy kerültetek ide?

A két meghibásodott, tökéletesen ember formájúra alakított alak azonban, rájuk sem hederítve ismételgette folyamatosan ugyanazt.

 

— Tökéletesen valósághű az új hologram szoba — állapította meg székében kényelmesen hátradőlve a fehér overallos, szakállas férfi.

— „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha”… — bólogatott elgondolkodva mellette ülő tudós társa.

— Nekem is nagy kedvencem Hemingway Az öreg halász és a tenger című regénye. Azt hiszem örök érvényű üzenete megérdemelten kapott Nobel-díjat. Komoly kutatómunkát végzünk, és közben világvégét játszunk, de néha kell egy kis kikapcsolódás — mosolygott szakállát simogatva.

— Soha ne érjük meg, hogy a játékból valóság legyen — intette kollégája.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.04.10. @ 12:19 :: Magyar Eszter
Szerző Magyar Eszter 41 Írás
Szeretnék bemutatkozni, Magyar Eszter vagyok. Az íráshoz való vonzódásom elég régre nyúlik vissza, az iskolában, a matematika mellett a magyar nyelv és irodalom volt a kedvenc tantárgyam. Tinédzserként, a „mi szeretnék lenni” listán újságíró is szerepelt, a piaci kofa, hegedű művész, ápolónő, nyomozó, házvezetőnő mellett. Ebből az időszakból versek és egy négy felvonásos színdarab, melynek végére mindenki meghal, maradhatott volna fenn, azonban sok más halhatatlannal együtt ezek a művek is eltűntek. Fiatalon férjhez mentem, gyerekeim születtek, a munka, a háztartás mellett ekkor már az olvasásra sem nagyon maradt időm. Mikor már harmadik gyermekem is átlépett a tinédzserkor második felébe, egy baráti levelezés nyomán kezdtem újra írással foglalkozni. Mindez 2007-ben történt, három évvel később pedig már önálló kötetet jelentettünk meg, melyben idősebbik fiam két alkotása is szerepelt. Nyitott szemmel járok a világban, szeretem az embereket, érdekel a sorsuk. Sokszor vadidegenek megszólítanak, illetve az utcán, bárhol, bármikor könnyen teremtek kapcsolatot, pillanatok alatt együtt nevetek, vagy szomorkodom embertársaimmal. Érzéseimet, gondolataimat, a körülöttem lévő világról szóló véleményemet kis történetekbe foglalva osztom meg olvasóimmal.