Amikor elmész, csend lesz,
mint a temetők melletti ösvényen,
mint amikor leszedjük az utolsó
terítéket is, majd elfogy a
maradék bor is és a lemezt is
benne felejtjük a lejátszóban.
Akkor apránként elvadul
az éjszakám dzsungele, fölém hajol
majd a fák kitömött magánya.
Egyszer szeretném még látni
a napfelkeltét, mielőtt magam is
elmegyek. Leskelődök az ágak csontjai
mögül, de nekem csak a kihűlt tábortűz jutott.
A parázs még izzik, fényt vet a kezemre.
Vajon minden reggel ilyen törékeny volt,
vagy csak velem akar együtt érezni?
Legutóbbi módosítás: 2015.01.11. @ 14:04 :: Vőneki Adrienn
