A szoba sarkában volt az ágya. Az öreg tüzér összement teste azon feküdt megfáradtan. Egy kisebb ablakon át a parkra látott ki, ahol fák sorakoztak, rajtuk az ilyenkor szokásos madárrajokkal. Gondolatai a kis szárnyasokéhoz hasonlóan, vagy még nagyobb sebességgel rebbentek ide-oda, de a teste már nem győzte az egyenlőtlen versenyt.
Ágak sűrűje, mint megannyi ölelő kar, tartotta benne a lelket. Azt, ami emberi léptékkel hosszú, küzdelmes kilencven éven át élt vele hol jobb, hol kicsit rosszabb kapcsolatban, de mégis elnyűhetetlen barátságban. Most is csak a teste készült cserbenhagyni lassan, ami leginkább egy öreg autóra hasonlított, amelyen időszerű lett volna sok mindent kicserélni, de az életben sajnos nekünk, embereknek, megvannak a határaink.
A „már nem lehet” szellemisége lengte be a termet, a „véget ér az Út” lábujjhegyen közeledett, de mi egyszerre néztünk fel, és azzal hessegettük el, hogy „Várj! Ne most, ne még! Tapintat is létezik a világon, vagy nem?” Számtalan dolog maradt még, amit itt és most el kell mondanunk egymásnak.
Nagyapó pillantásában ott volt egyszerre minden. Közel egy évszázad bánata és öröme, a haza, a szétszakítottság, a hánytatott gyermekkor, némi betyárkodás, a diákévek, a nagy háború, légvédelmi tüzérként a Don-kanyar -39C°-os pokla, a fogolytábor nyugaton, a szökés. Az egymásra találás, a több mint 65 éve tartó házasság, a család, a közös kirándulásaink, a kitartó munka, és az a végtelen szeretet, amire okkal lehetünk büszkék. Amire megtanított, amivel megajándékozott mindnyájunkat, és velünk együtt lehetőleg mindenkit, akit csak ért.
Búcsúzni készült, együtt indulni a távozó ősszel. Utolsó lehulló falevélként, aki maga után csendben teszi be a leköszönő évszak ajtaját.
A természet már mindent elrendezett a méltó fogadtatásra. Az ősi gyász színét vette fel. Puha, csendes és fehér hótakarót, mely végső nyugalomba takargatta be az életet végleg elhagyni készülő földi vándort.
Végleg… — hasított át agyunkon a gondolat. Az élet egyre gyengébben pulzáló ütőerére helyeztük kezünket, hogy kitapinthassuk, átélhessük vele még egyszer utoljára a feledhetetlen pillanatokat. Egyetlen percre, mely itt a Földön talán az utolsó, az örökkévalóságban viszont az elsők egyike lehet. Átjáró világok között… mi is azok lehetünk.
Halkan, alig érthetően szólalt meg. Közelebb hajoltam, nehogy bármit is elszalasszak a mondandójából, hátha nem adódik több alkalmam arra, hogy vele beszélgessek.
— Fiam, az én vonatom már a semmibe tart — suttogta, és szemében tükröződött, hogy utolsó leltárt készít a bolygón elvégzett feladatairól.
Mintha előre sejtette volna, hogy odafent majd némi elszámoltatás várja. Esetleg egyeztetés, vagy talán egy jó kedélyű elbeszélgetés a Mindenhatóval.
— Nem a semmibe — feleltem, és rámosolyogtam. — A mi járatunk később indul, de odafenn ismét találkozunk az égi pályaudvaron, és majd ott folytatjuk ezt a beszélgetést.
Kezet nyújtott, és a következőket mondta:
— Rád bízom a családot, te vagy otthon a férfi. Mindenre legyen gondod!
Értettük egymást, hiszen már több mint négy évtizednyi közösen megtett út porát viseljük cipőnkön.
— Ezt is elrendeztem. — Hallottam meg gondolatát, és ezzel a megszerzett békével készült elaludni, miközben a távolban egy vonat kürtje harsant fel, szinte nyugtázva az egyezséget.
A fák ágai újra összerezzentek, tovább tartva a tarthatatlant.
— Találkozunk, szorítottam meg a kezét, titokban azt remélve, hogy lesz még holnap.
Stefan Hauszknecht (Nagyapó) — született 1921. november 11-én, Szekszárdon, Tolna vármegyében, a Magyar Királyságban.
Legutóbbi módosítás: 2014.07.16. @ 16:23 :: Király Attila