Király Attila : Égi pályaudvar

 

A szoba sarkában volt az ágya. Az öreg tüzér összement teste azon feküdt megfáradtan. Egy kisebb ablakon át a parkra látott ki, ahol fák sorakoztak, rajtuk az ilyenkor szokásos madárrajokkal. Gondolatai a kis szárnyasokéhoz hasonlóan, vagy még nagyobb sebességgel rebbentek ide-oda, de a teste már nem győzte az egyenlőtlen versenyt.

Ágak sűrűje, mint megannyi ölelő kar, tartotta benne a lelket. Azt, ami emberi léptékkel hosszú, küzdelmes kilencven éven át élt vele hol jobb, hol kicsit rosszabb kapcsolatban, de mégis elnyűhetetlen barátságban. Most is csak a teste készült cserbenhagyni lassan, ami leginkább egy öreg autóra hasonlított, amelyen időszerű lett volna sok mindent kicserélni, de az életben sajnos nekünk, embereknek, megvannak a határaink.

A „már nem lehet” szellemisége lengte be a termet, a „véget ér az Út” lábujjhegyen közeledett, de mi egyszerre néztünk fel, és azzal hessegettük el, hogy „Várj! Ne most, ne még! Tapintat is létezik a világon, vagy nem?” Számtalan dolog maradt még, amit itt és most el kell mondanunk egymásnak.

Nagyapó pillantásában ott volt egyszerre minden. Közel egy évszázad bánata és öröme, a haza, a szétszakítottság, a hánytatott gyermekkor, némi betyárkodás, a diákévek, a nagy háború, légvédelmi tüzérként a Don-kanyar -39C°-os pokla, a fogolytábor nyugaton, a szökés. Az egymásra találás, a több mint 65 éve tartó házasság, a család, a közös kirándulásaink, a kitartó munka, és az a végtelen szeretet, amire okkal lehetünk büszkék. Amire megtanított, amivel megajándékozott mindnyájunkat, és velünk együtt lehetőleg mindenkit, akit csak ért.

Búcsúzni készült, együtt indulni a távozó ősszel. Utolsó lehulló falevélként, aki maga után csendben teszi be a leköszönő évszak ajtaját.

A természet már mindent elrendezett a méltó fogadtatásra. Az ősi gyász színét vette fel. Puha, csendes és fehér hótakarót, mely végső nyugalomba takargatta be az életet végleg elhagyni készülő földi vándort.

Végleg… — hasított át agyunkon a gondolat. Az élet egyre gyengébben pulzáló ütőerére helyeztük kezünket, hogy kitapinthassuk, átélhessük vele még egyszer utoljára a feledhetetlen pillanatokat. Egyetlen percre, mely itt a Földön talán az utolsó, az örökkévalóságban viszont az elsők egyike lehet. Átjáró világok között… mi is azok lehetünk.

Halkan, alig érthetően szólalt meg. Közelebb hajoltam, nehogy bármit is elszalasszak a mondandójából, hátha nem adódik több alkalmam arra, hogy vele beszélgessek.

— Fiam, az én vonatom már a semmibe tart — suttogta, és szemében tükröződött, hogy utolsó leltárt készít a bolygón elvégzett feladatairól.

Mintha előre sejtette volna, hogy odafent majd némi elszámoltatás várja. Esetleg egyeztetés, vagy talán egy jó kedélyű elbeszélgetés a Mindenhatóval.

— Nem a semmibe — feleltem, és rámosolyogtam. — A mi járatunk később indul, de odafenn ismét találkozunk az égi pályaudvaron, és majd ott folytatjuk ezt a beszélgetést.

Kezet nyújtott, és a következőket mondta:

— Rád bízom a családot, te vagy otthon a férfi. Mindenre legyen gondod!

Értettük egymást, hiszen már több mint négy évtizednyi közösen megtett út porát viseljük cipőnkön.

— Ezt is elrendeztem. — Hallottam meg gondolatát, és ezzel a megszerzett békével készült elaludni, miközben a távolban egy vonat kürtje harsant fel, szinte nyugtázva az egyezséget.

A fák ágai újra összerezzentek, tovább tartva a tarthatatlant.

— Találkozunk, szorítottam meg a kezét, titokban azt remélve, hogy lesz még holnap.

 

 

Stefan Hauszknecht (Nagyapó) — született 1921. november 11-én, Szekszárdon, Tolna vármegyében, a Magyar Királyságban.

Legutóbbi módosítás: 2014.07.16. @ 16:23 :: Király Attila
Szerző Király Attila 85 Írás
1967. szeptember 17.-én, vasárnap hajnal előtt születtem a volt királyi főváros, Esztergom kórházában. Anyai ágon Fekete erdei német és bajor, apai ágon palóc vér csörgedezik az ereimben. Édesapámtól a Király, míg édesanyámtól az Attila nevet kaptam, így lettem magyar. Kis kitérőtől eltekintve többnyire a Duna jobb partján fekvő Nyergesújfalun élek. Kisvárosom északi pereme a trianoni gúnyhatár...ezért folyton honvágyat érzek országomban a Hazám iránt. Tanulmányaimat is itt kezdtem a helyi általánosban, majd a vegyipari szakközépiskolában folytattam, de úgy is fogalmazhatnék, hogy itt szabotáltam, mivel a mesék és a regények sokkal inkább érdekeltek, mint a tananyag bizonyos részei. Eddig két gyermekem született, Anna és Tamás. Jelenleg mindketten egyetemisták. Nem is kívánhatnék jobb gyerekeket magamnak. Versek írásába 14 éves korom körül fogtam, de ez csak amolyan első szárnypróbálgatás volt, amelyet a nagybetűs élet taposómalma hamarjában kerékbe is tört. Nem vagyok szolgalelkű, ezért nem szívlelem a láncokat, hiába csörgetik azt mások oly lelkesen. Közben eltelt több mint 30 év, mely alatt néhányszor élve reinkarnálódtam. Közelebbről tanulmányoztam a női lélek működését, és a politikát, melyek során, következtében életem időnként váratlan fordulatokat vett. Hordozok néhány kitörölhetetlen tetoválást a lelkemben, fejemben pedig a hagyományos mellett a női-magyar szótár egy halványabb kivonatát. Ahol a mások határai véget érnek, nagyjából ott kezdődnek az enyémek. Élő könyv vagyok, aki saját megírását érleli magában. Ha akarattal bántasz, a te lapod kitépődik, és én örökre becsukódom előtted. A versekről úgy gondolom, hogy nem én írom őket, hanem ők íratják magukat velem. Az én felelősségem az, hogy ez minél magasabb színvonalon történjen meg. Tartok vele valahol.