Lassan lépegettünk az Úri utcán, a Gimnázium előtti járdán. Most jöttünk egy nem mindennapi érettségi találkozóról — a 60 évesről. Minden nosztalgia nélkül emlegettük fel gyermekéveinket, a hitványkodásainkat, kedves tanáraink szavait, gesztusait. Sajnos személyesen egyik tanárunk sem jött el testi valóságában erre a találkozóra, de emlékük, szellemük itt volt velünk.
Tornász élményeinket elevenítettük fel K. Öcsi osztálytársammal. Együtt kezdtünk el az egyik váradi iskola, az „Oltea Doamna” tornatermébe edzésekre járni, s később egyetemi hallgató korunkban sem hagytuk abba. Öcsi szavai szerint életre szóló szerelem lett azokból a tornatermi találkozásokból a szerekkel. Jómagam megmaradtam harmadosztályú tornásznak, de belőle első osztályú lett, sok érem és oklevél birtokosa.
Így beszélgetve megidéztük edzőnket, aki bevezetett a tornászvilágba, aki megszerettette velünk ezt a veszélyesen szép sportot. Zoli bácsinak hívtuk, pedig alig volt nálunk négy-őt évvel idősebb — mi tizenöt-tizenhat évesek, ő pedig húsz lehetett. Nekünk mégis Zoli bácsi maradt.
Elképzelhetetlenül nehéz gyakorlatokat mutatott be kedvcsinálónak. Akkori kamaszlelkesedésünk nem ismert határt, tanuljuk meg mi is mindazt, amit láttunk! Öcsi barátom később meg is csinálta…
— Mondd, barátom — szólt osztálytársam —, tudtad, akit mi Zoli bácsinak hívtunk, kint járt az olimpián, Helsinkiben?
— Igen. Benne volt a keretben, a tornacsapat tagjaként. Igaz akkor még a román tornászok nem hoztak érmet, de ott voltak.* Mesélt nekünk, kissrácoknak a „nagyokról”, az olimpikonokról, s mi csak elkerekedett szemmel figyeltük, miket mond. Sehogyan sem értettem, amikor arról beszélt, hogy se az országról, se a városról nem tud szinte semmit, hogy nem látott mást, csak a tornacsarnokot, a szállásukat, s az ebédlőt. Mindenhova csoportosan mentek, szigorú kíséret mellett. Féltette az állam a sportolókat a csábításoktól.
— Nekem az maradt meg az emlékezetemben — vette át a szót Öcsi —, amikor a versenyzőkről, s a nehéznél nehezebb gyakorlatokról magyarázott.
— A japánokról is mondott valami furcsát.
Valóban figyelemre méltó dolgokat tapasztalt — ahogy edzés után az öltözőben lelkesen magyarázta —, s nem csak a technikai tudásukat csodálta, hanem hihetetlen állóképességüket is.
— Ameddig mi, többiek a kispadon ültünk sorunkra várva a szereknél, a japán tornászok hátra-szaltókat, meg flikflakokat csináltak pihenésképpen.
— Hírüket halljuk még a sportban! — tette hozzá végül elgondolkozva Balogh Zoli*, azaz Zoli bácsi.
Mi is elgondolkozva csöndben lépegettünk tovább az Úri utcán. Jobb oldalon gimnáziumunk tekintélyes épület tömbje kísért, s tovább a Fehérpapok temploma, a Postapalota, valamint a szépen felújított kisebb paloták sora. Az utca másik oldalán is a kezdetben földszintes családi házak, ahogy a szépen rendbetett Főutcához közeledtünk egyre díszesebbé, cifrábbá váltak, a földszintesből emeletessé nőttek, s stílusjegyeik hasonlatossá váltak a városközpont szecessziós palotáihoz.
Sétánk végén a felújított Főutcán végigtekintve örömmel láttuk a törekvés eredményét, hogy a város megőrizni kívánja értékeit!
-.-
* Balogh Zoltán, Nagyvárad talán egyedüli olimpikonja (1952 Helsinki)
*„Olimpiai Játékokon román tornászok Helsinkiben (1952) szerepeltek először…” (idézet a Román Tornász Szövetség jelentéséből)
Legutóbbi módosítás: 2014.06.21. @ 16:55 :: dr Bige Szabolcs-
