dr Bige Szabolcs- : Giatrosz Agrotikosz: A titok

Rejteni vágyott csúfságát, szégyelte, befedte
körbe halántékát a király bíbor tiarával; (Ovidius)

 

— Szörnyű titok birtokába jutottam! — kezdi meséjét a tenger partján ülve a jámbor vándor, miközben bőven öntözi kiszáradó torkát jóféle leszboszi borral.

Hallgatói egyszerű halászok, akik ritkán láttak idegent, s így szívesen hallgatták a vándor szavait, még ha nem is hittek el mindent belőle.

— Egy nap a király hívatott, hallotta hírét rátermettségemnek a szakmában — folytatta emberünk a mondókáját. — Marcona harcosok álltak a király ajtaja előtt, de engem, mivel hívatott voltam, beengedtek. Az arannyal díszített trónszékén ült a bazileusz, és intett, lépjek közelebb.

Eddig soha sem láttam őt közelről, csak olyankor, amikor fegyveresei kíséretében végigvonult az ámuló tömeg előtt. Nagy király volt, számos fényes győzelem növelte hírét, és az istenek is kedvelték.

Gazdagsága oly nagy, hogy még a csörgedező patak is, mely birtokát átszeli, aranyrögöket görget partjai közt. Mondják, hogy még Bacchus isten is jóindulattal volt iránta, az erdei nimfák és szatírok is szívesen időztek társaságában. Egyszer azonban vitába keveredett magával Apollón istennel, a Dalnokkal. Történt, hogy Pán és Apollón a zenében versenyre keltek. A kecskelábú pásztoristen becsmérelve a lantot versenyre hívta Létó sarját, a Tündöklőt.

 

     Szállt a dal a fák között, hogy sípját fújta Pán,

     Csobogó patak hangját, s madárdalt idézett.

     Szatírok, nimfák perdültek táncra, köztük a phryg király.

     Csend borult a ligetre, hogy elhalt a dal.

     Most jövök én – szólt Apollón, s felragadta lantját.

     Csenget, bongott a húr, édes ének kelt ajakán:

     Szép szerelemről, boldog órákról szólt a dal,

     Kedvtelve hallgatták még az égi lakók is,

     Leszállva a hegyről vegyülve halandók közzé.

 

A hegy istene, Timolos (a Tündöklő javára döntött, de a király közbeszólt.

„Ítéleted részrehajló, rokonod tán a kevély Apollón? Hegylakó vagy magad is, tompa a szépre!” — Így kiabált ő dühösen. — „Pánt illeti a pálma!” — folytatta.

De ezt már nem hagyta Phoibos Apollón. Haragra gerjedt a merészen szóló ellen. „Ha kicsik a füleid meghallani a szebbet, legyenek nagyok ezentúl!” — dörrent az isten hangja, s a küzdőtérről elvonult.

Nagyot húzott a kupából a vándor, s folytatta meséjét.

— Ott álltam hát eme király előtt, s nem tudtam mi vár rám. Várakoztatott egy ideig, hagyta, nézelődjek, aztán rám szólt, hogy hoztam-e a szerszámaimat. Miután megmondtam, hogy igen, levette a fejéről gyöngyökkel díszített tiaráját. És akkor megláttam!

„Amit itt látsz, örök titok!” — mondta a király. — „Földi ember nem tudhat róla, és ha kifecseged, kínok kínjával lakolsz!” — fenyegetett.

 Szent esküvéssel fogadtam, hogy a titkot megőrzöm. Ezután engedte, hogy végezzem feladatomat, ahogy mestereimtől tanultam. Haját csínosra kurtítottam, szakállát is rövidre vágtam. Ügyesen dolgoztam, a bazileusz megelégedésére.

„Ügyes vagy” — dicsért, s megajándékozott néhány ezüstpénzzel.

Ez a mesterségem — válaszoltam szerényen, de még hozzáfűztem —, hiszen Kuréasz vagyok, a borbély.

Elbocsátott a király, de még egyszer szavamat vette, hogy a titkát megtartom. Némán, összeszorított fogakkal járkáltam ide-oda. Nyomasztott a titok. Ha leültem a folyó partján egy kidőlt fára, hogy ott megigyak egy korty bort, mindig mellém telepedett valaki. Nem örültem neki, és igyekeztem minél hamarabb odébb állni. A titkomat féltettem, féltem, hogy a számoszi bortól, amit a közeli borkimérésben vásároltam, elárulom, mi nyomja lelkemet. Kezdtek gyanúsan tekinteni rám az emberek, nem értették hallgatagságomat sem és barátságtalan viselkedésemet sem. Én is kerültem őket, és egy idő után már ők is. Ez még rosszabb volt. ha valaki mégis közeledett hozzám, megijedtem, hogy a király embere, aki azt figyeli, megtartom-e a fogadalmamat, vigyázok-e a tikomra.

Aztán már nem bírtam tovább. Kimentem a városból, fel a hegyek felé, a folyó mentén. Rátaláltam egy zsombékos, vizes helyre, ahol a késemmel könnyen lyukat tudtam vájni. Jó mélyet vájtam, a kitépett gyökereket messze elhajítottam, csak a kikapart földet halmoztam fel a gödör mellé. Odahajoltam a gödör föle, a kezeimből tölcsért csinálva belesuttogtam emésztő tikomat, s hogy ne tudjon felszínre jönni, a földdel jól betemettem a lyukat, le is döngöltem a lábammal, és utána megkönnyebbülve visszatértem a szállásomra. Újra folytattam a mesterségemet, eljártam az emberek közzé, barátsággal fordultam feléjük és ők is énfelém.

Megjött a tavasz és a zsombékon sűrű nádas nőtt. Suhogó, susogó nádas. És mit gondoltok, mit susogott?

„Midas királynak szamár fülei vannak, ssss, Midas királynak szamár fülei vannak ssss…”

Elmenekültem a városból, el a vidékről. Most itt vagyok…

Adjatok még egy kicsit abból a leszbosziból!

A bazileusz mit tett, mikor tudomására jutott a hír, hogy titka kitudódott? — kérdeznétek, de nem mer szólni a szátok, nehogy elérjen az átok.

Megmondom nektek: átok nem ül már a mesén, a király a szégyenbe belehalt!

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2013.10.23. @ 10:34 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 647 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.