G y ö r g y B o r b á l a (II.)

– Nyisd ki a kaput, s engedd be őket. Sebesültet hoznak.

II.

 

Alig telt el néhány hét, talán két fertály hónap, s elkezdődtek a súlyosabb csatározások. Változó sikerrel. A falu közelében is jelentek meg fegyveresek, de mind ismeretlenek. Nem lehetett tudni kihez tartoztak, ha egyáltalán tartoztak valahova, vagy csak saját szakállukra csatangoltak, s oda húzódtak, ahol nagyobb zsákmányt reméltek. Lehettek akár rablóbandák is. Ha ilyeneket észleltek, bezárták a kapukat, s eleresztették a komondorokat. Néha menekülők érkeztek, meg sebesültek. Ezeket, bár bizalmatlanul, de befogadták, s ahogy tudták — emberségből — segítették.

— Meneküljetek! — hallatszott a kiáltás, és rohanó emberek futottak végig a falu hosszú utcáján.

A harangot is félreverték. Az emberek gerendákkal torlaszolták el a kapukat. Az asszonyokat, gyerekeket és a lábasjószágot a hátsó kapun át az erdőbe menekítették.

— Gyerünk, gyerünk! — noszogatta Borbála is az embereit.

Mire a fegyveresek berobogtak egyetlen ember sem maradt a házakban, csak néhány ijedt tyúk szaladgált az udvarokon. Egy kisebb csapat volt, de nem állt meg, hanem robogott tovább. A falusiak, s köztük Borbála is a hegyoldalról, a fák közül nézték.

— Ezeket üldözik! — jegyezte meg egy vénember.

— Honnan tudja, apó? — kérdezte az asszony.

— Még tyúkot sem akartak lopni, úgy siettek tova — válaszolt az öreg.

Igaza is lett, mert kisvártatva egy másik fegyveres csoport érkezett. Ezek is tovább vágtattak. Látszott, az előbbieket üldözik. Rövidesen harci zaj hallatszott — ordítások, parancsszavak, jajgatás, lovak nyerítése, fegyvercsattogás. A falu emberei izgatottan várták búvóhelyükön a harc kimenetelét. Bár tudták, akármelyik csapat győz, visszajönnek összeszedni, rabolni, amit érnek. Eddig mindig így történt. Most is a harc csitultjával egy csoport lovas visszajött a faluba.

— Menj le, Sebők! — szolt Borbála. — Nyisd ki a kaput, s engedd be őket. Sebesültet hoznak.

— Igyekszem! — kiáltott vissza futtában a legényke.

Három lovas sorjázott be a kapun az udvarra. Egyikük bizony nagyon rossz állapotban. Alig ült a lovon, s a másik kettő támogatta óvatosan két oldalról. Le is csúszott, ahogy megálltak. Lefektették a földre Sebők segítségével. Közben Borbála is leereszkedett a hegyről két másik asszony kíséretében.

— Kik vagytok? — fordult a lovasokhoz.

— Orosz Péter kapitány úr csapatához tartozunk.

— Vigyétek be az első házba, te meg Sebők menj szaporán, kerítsd elő Máriskó nénét, jöjjön, mert súlyos sebesült van a házban.

Kisvártatva meg is érkezett Máriskó — sovány, töpörödött, feketeruhás asszony. Serény mozdulatai elárulták, hogy sokkal fiatalabb, mint ahogy kinézete és híre szerint kellene lennie.

Belépve a szobába, ahová a sebesültet lefektették, már kiabálni is kezdett sipítozó magas hangon.

— Vetkőztessétek le már, szájtátik! Mit akartok, a köpenyét, vagy a csizmáját kenegessem gyógyírral? Ti pedig — fordult a két katona felé — ne tátsátok itt a szátokat! Menjetek a konyhába, szítsátok fel a tüzet és melegítsetek vizet egy nagy kondérban. Gyerünk!

— Nem vesztegeted az idődet, Máriskó! — szólott Borbála.

— Csak utamban vannak itt. Különben kik ezek? — kérdezte szinte normális hangon.

— Báthory seregéhez tartoznak — válaszolta, de nem mutatta, hogy észrevette volna a vajákos asszony hangjának változását.

A forró vizet meghozták a legények, s a többi teendőt ráhagyták Máriskóra.

— Ki ez a szerencsétlen sebesült? — kérdezte, ahogy elhagyták a helyiséget. — Nem ismerős a gúnyája se, s a fegyverei sem.

— Jó szemed van, Borbála asszony! — lepődött meg a katonák közül a fiatalabb.

— Nem ismersz te még engem, öcsémuram. Ki vagy!

— Gazsi vagyok. Szekeres Gáspár. De mindenki csak úgy szólít, Gazsi, a lókupec.

— Valóban az vagy?

— Apám lókereskedő, s így rám ragasztották ezt a nevet, meg aztán értek is a lovakhoz.

— De még mennyire! — kiáltott fel a másik legény.

— Mit beszélsz?

— Tudom, amit tudok! Boszorkányság van a dologban. A legmakacsabb, kapálózó, szökdöső lóhoz is oda mér menni, s fülibe sugdos valamit, és az állat megnyugszik. Így igaz!

— Nagy okos vagy! Láttad már?

— Beszélik.

— S mit sugdosol a ló fülébe? — kérdezte mosolyogva Borbála.

— Azt mondom neki, hogy „ülj helyt, mert tüzes toplót dugok a farkad alá!” Ettől mindig megcsillapodik — magyarázta vigyorogva Gazsi.

— Beszélj csak, beszélj! — morgolódott a másik. — Öl a csúfság, mi? De tudom én, hogy boszorkányság van a dologban…

— Nem is olyan nagy baj ez, így legalább elhiszik az emberek — motyogta maga elé Borbála.

— Emberek! — kiáltott fel aztán. — Mi itt csak beszélünk, s enni még nem adtunk nektek.

— Hé, Kati nén’! Éhesek a vendégeink!

A falatozás után egy-egy cipóval és jókora oldalassal felszerelve keltek útra, hogy visszatérjenek társaikhoz, a csapatukhoz a sebesültet a háziak gondjára bízva.

— Van remény? — kérdezte Máriskót a háziasszony.

— Túléli az ártatlan. Marha erős a szervezete! De a bal lába kurtább marad, s a válla sem lészen rendes. Nem tud összeforrni a csont, nagy vágást kapott! Csatában nem látod többet! Legfentebb az ekeszarvánál.

— Most alszik?

— Két napig fog. Ha ébred, bort adjatok neki! Most elmegyek, de holnap visszajövök.

Ezennel olyan hirtelen eltűnt, mintha a szél fújta volna el. Közben visszaszállingóztak, azok is, akik az erdőbe menekültek, az állatokat is behajtották. Az élet visszazökkent a rendes kerékvágásába. Másnap ígéretéhez híven a javasasszony megjelent éppen olyan hirtelen, mint ahogy előző nap eltűnt. Egyszerre csak ott volt Borbála előtt.

— Jöttem, lássam, rendesen vigyázzák-e a szolgák a beteget! — kiáltotta rikácsolva, hogy zenget tőle a ház.

Bement a sebesülthöz, majd sipítozó hangon meleg vízért szalasztotta a leányt, aki bent volt.

Miután a sebeket kimosta, újra elment, azzal, hogy naponta jön, ameddig kell. Ha rosszul lenne a sebesült, küldjenek érte.

— Csak, ha kell! — rikácsolta.

Így ment ez hetekig. A sebesült lassan javult, ráadásul nem értették a beszédét, s ő se nagyon a háziakét, de tanulékonynak bizonyult az idegen, mert hamarosan már szót értett a házbeliekkel. Ebben sokat segített Máriskó. Rendesen jött naponta aztán is, hogy már a sebesülések nem is igényelték volna. Órákig képes volt türelmesen beszélgetni vele, tanítva mindenre, ami a ház, a falu életében fontosnak látszott.

— Jól megérted magad a betegünkkel! — szólott egyik nap Borbála.

— Sajnálom az embert — válaszolta Máriskó —, idegen ezen a vidéken, s rokkant lesz egész életére. Legalább beszélni tudjon velünk.

— Igazad van, hátha valami hasznát vesszük. Elég keménykötésűnek látom.

— Ha majd jobban tud lépegetni, elvinném magamhoz. Kell egy férfi a házban, s falubeli egy sem jőne hozzám.

Borbála meglepődött. Nem is kicsit!

— Neked kell ember?

— Mit gondolsz hány tavaszt értem?

— Százat biztos.

— Ne beszély bolondokat! — kacagott fel szokott vijjogó hangján Máriskó. — Tizenhetet! Vagy ezeret! Hihihi!!!

— Egyiket sem hiszem!

— Na, akkor figyelmezz rám!

Ezzel leült a kemence melletti lócára és mesélni kezdett.

— A vajákos mesterség anyáról leányra száll nálunk. Amióta erre a tájra jöttünk volna, már rég azelőtt is így volt. A leánygyermekek az anyjuktól kapják a tudást, már zsenge korukban. Az elsőszülött leány lesz a mesterség folytatója. A többi — már, ha van — elkerül a vidékről mihelyt felnől. A fiúk pedig tíz éves koruktól elszegődnek valamelyik pásztorhoz, gazdához, mesteremberhez szolgalegénynek, s többé haza sem jőnek. Így éltünk, mióta átkeltünk a hágókon, s még azelőtt is. Sokan boszorkányoknak hittek bennünket, pedig nincs abban semmi boszorkányság, amit teszünk, csak ismerjük a fákat, a füveket, a földet, a vizeket, az állatokat, az embereket. Tudjuk, mi mire való. Az emberek, ha megmondjuk nekik a valót, nem hiszik, a jó tanácsokat se. Ezért kell másképp beszélni, ezért kell ijesztegetni őket, kiabálni, rikoltozni, táncolni, és azt mondani, hogy a szellemek üzennek rajtunk keresztül. Így van, ez az igazság! Én is ellestem anyám minden tudományát, megtanultam utánozni a hangját, a mozdulatait. Anyám hagyta, sőt titokban örvendezett is, mennyire jól csinálom. Néha megengedte, hogy én álljak szóba a segítséget keresővel. Egy nap aztán megtörtént a szerencsétlenség, amit anyám már rég emlegetett. „Nem jó háború ez” — mondogatta — „Rablás az egész. Rablóbandák háborúja!” Tavasszal, ahogy a hó eltakarodott az észkos lejtőkről is, elindult zsenge füveket keresni. Amit ilyenkor kell gyűjteni. A májvirágot, papsajtot, pulykafűt, földiepét, papszakált, meg kakukkvirágot és körömfüvet. Én távolról követtem lopózkodva, nem akartam, hogy meglásson. Csípős volt a reggel, s magamra terítettem egy meleg hárászkendőt. Anyámon a szokásos fekete köpeny volt, mely beburkolta feje tetejétől a talpáig. Hajladozva haladt egyre magasabbra a hegyoldalon, kereste a gyógyfüveket. Nem figyelt fel az erdőből kirajzó fegyveresekre. Egyikük megpillantotta a feketébe öltözött alakot, valamit kiáltott a többiek felé, s azok megtorpantak, majd ijedten visszafutottak a fák védelmébe. A bokor mögül, ahol lapultam jól láttam a képükön a rettenetet. Az utolsó fegyveres mielőtt eltűnt volna a sűrűben megfordult és nyílvesszőt röpített a számukra félelmet keltő alak felé, majd ő is eltűnt. Célba talált a vessző, s anyám feljajdulva elterült a földön. Odarohantam hozzá, de már alig élt. „Vedd át. Vedd át” — ismételgette halkan. A kosár felé nyúltam, melyben ott lapultak a már megszedett gyógyfüvek. „Nem a kosarat, a helyemet!” — suttogta rekedten, s elcsendesedett. Ott temettem el azon a helyen, ahol megölték, és attól fogva én vagyok Máriskó, a javasasszony. Csak te tudod a titkomat!

— Nálam jó helyen van. De mi van a férfiakkal? Apádról nem beszéltél.

— Apám elesett egy csetepatéban a betörő rácokkal. Különben mifelénk, te is tudod asszonyom, a férfiak rövid életűek. Jönnek, mennek, s ha maradnak is, nincs türelmük hosszasan megülni. Hamar utoléri őket a mehetnék, a vándorélet láza. Nagyanyám mesélte, hogy ő hármat eltemetett, kettő pedig megszökött mellőle. Pedig nem kellett soha annyit gürcölniök, mint a többi falusi embernek.

— Senkinek sem könnyű az élete ezekben a háborús időkben. Nézz meg csak engem. Itt állok suhogó egyedül. Ember még a közelben sincs, legfennebb olyan, aki csak majd lesz. Közben meg jőnek a fosztogatók, a fegyveresek, tatárok, kontyosok, zsoldosok. Ha nem menekülünk el idejében a hegyre, minden jószágunkat elhajtják, s még jó, ha nem égetik fel a házainkat!

— Látod, ez mind engem is sújt, s még a helybeli papok, barátok is üldöznek. Átkot szórnak rám — toldotta meg a mondottakat a javasasszony.

 

Másnap Máriskó egy lovat vezetett be az udvarra. Két süldő legényke közreműködésével felsegítették a félig gyógyult sebesültet a hátára. A szelíd kanca olyan ügyesen lefeküdt a gazdája parancsszavára, mintha tudta volna, hogy betegembert kell a hátára vennie.

— Még anyám tanította be, mikor kisgyerekkoromban nem tudtam rendesen felülni a hátára — jegyezte meg Máriskó, látva többiek csodálkozó tekintetét.

A ló lassan, óvatosan felállt, a sebesült elmosolyodott és megveregette az állat nyakát, Máriskó pedig a kötőféknél foga elindult velük. Borbála fejcsóválva nézett utánuk. Mikor behozták a súlyos beteg katonát, nem hitte, hogy még valaha lóra fog ülni. Még így se, mint most.

Ez a katona, aki Simon néven nevezte magát, mikor kissé jobba lett, elmesélte, milyen kalandos úton jutott idáig, eddig a székely portáig. Fiatalkorában hajóinasnak állt, mint kortársai legtöbbje. A hajón ismerkedett meg a hasonlókorú Márton és Dalton nevűekkel. Nehéz évek következtek számukra, de a barátságuk kibírhatóvá tette. Jóban-rosszban összetartottak. Egyszer valamin összetűztek a kapitánnyal, s az kitette őket a francia partokon. Ott kóboroltak a part közelében, hátha feltűnik egy hajó, s újra elszegődhetnek. Addig fegyverrel szereztek maguknak élelmet, s háltak ahol érték. Hónapokig folytatták ezt az életet, mikor is beálltak zsoldos katonának egy várgrófhoz. Több évet töltöttek a vikomt szolgálatában, de a tenger hívásának nem tudtak ellenállni és újra hajóra szálltak. Tengerészként beutazták az északi vizeket épp úgy, mint a forró afrikai partok környékét. A sors kiszámíthatatlan fordulata újra francia földre vetette őket, s már, mint tapasztalt katonák gyorsan rangot kaptak a seregben a vikomt közbenjárására, aki örült visszatértjüknek.

Hármójuk közül Márton volt a vezér, Simon az izomerő, és Dalton a ravasz róka. Márton nem csak vezetésre termett katona volt, hanem bátor, okos, olvasott ember is, aki magabiztosan mozgott a legelőkelőbbek körében is. Nemhiába fogadták el vezetőjüknek. A vikomt bizalmába fogadta, s vele együtt két társát is. Bécsbe is együtt mentek, ahol a francia felajánlotta katonai segítségét a császárnak a török elleni háborúban.

A tárgyalások alatt egy jelenlevő angol főtiszt arról panaszkodott, hogy katonái bennrekedtek a törökök által körülvett várban és nincs mód velük kapcsolatba lépni, és segítséget nyújtani nekik.

— Hányan vannak a honfitársaink? — kérdezte ekkor Márton.

— Mikor elváltam tőlük, harmincan voltak — válaszolta a főtiszt.

— Kiszabadítjuk őket! — kiáltott fel lelkesen Dalton, s a másik kettő rábólintott.

— És mégis hogyan?

— Hát, ugye ott angolok vannak, és minden angol tengerész, még ha nem is hajózik. Igaz?

— Igaz, igaz! De mi köze ennek a kiszabadításukhoz?

Mikor elmondta a ravasz tervet Dalton, mindannyian egyetértettek vele. Néhány nap múlva a vegyes: német, angol, francia csapat útnak indult, hogy csatlakozzon a törökkel szembenálló sereghez.

  — Nézd uram! — kiáltott az egyik francia lovag. — Ezek a mi vendégeink, az angolok azt hiszik ünnepség a háború.

— Miért gondolod, Jean?

— Figyeld csak ott a dombtetőt! Zászlókat lobogtatnak, s játszanak velük, mint az éretlen gyerekek, ahelyett hogy gyülekeznének és megostromolnák a várat.

— Várd ki a végét! Azt parancsolták, ne támadjunk, csak vigyázzuk a kapukat. Pihenjünk most, aztán meglátjuk mi lesz.

Meg is látták, mert este fáklyákat lobogtattak fenn a dombon, s a várban is fáklyákat gyújtottak fenn a fal tetején.

— Jean fiam, látod, amit én is látok? A várbeliek onnan válaszolnak ezeknek. Valamit jelentenek a lobogtatások. Csak tudnám, hogy mit?

— Uram, uram! Ezek tengerész jelek! Láttam ilyeneket, mikor áteveztünk a Csatornán. A ködben fáklyajelekkel értekeztek egymással a hajósok.

— Biztos most értesítik egymást a holnapi támadásról.

A másnapi sikeres ütközet után a vikomt több ezer emberével felajánlotta szolgálatait Erdély fejedelmének. Így került a három angol az erdélyi hadi események sűrűjébe. Sorsuk nem alakult szerencsésen — Márton, bár kitüntették bátorságáért és hűségéért, végül tatár fogságba esett és eladták rabszolgának. Dalton súlyosan megsebesült, mikor a lovát kilőtték alóla, s nem is élte túl sebesülését. Simon pedig ide került.

Így mesélte mindezt szóról szóra a sebesült katona esténként, a gyógyulás hosszú napjai alatt.

 

 

37látogató,4mai

Szerző dr Bige Szabolcs- 638 írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.

13 Komment

  1. Könnyen követhető, színes történetet írtál kedves Szabolcs! Ami érdekes színfolt a hajdani történésben, hogy először olvastam a szárazföldi csatározás során jelzésekről, amit a tengerészek használnak. Remélem, hosszú lesz a történet.

Hagyj üzenetet