Kötéltáncot járok sötétben
a lét és nemlét határán.
Magamra vagyok felfeszítve,
magammal állok ádáz perben,
és a jelen sivárságán
csak néhány emlék
fodrozódik,
mint horizonton
eltűnő hajók.
Néha-néha megkísért
egy-egy kósza színnek
fakó árnya,
olykor-olykor felgyullad
szememben
még a tiszta fény,
de mint mi ott se volt,
hamar kialszik,
s aléltan omlik rá
az éjszakának
bársony
vánkosára.
Magasból undorral
nézek le mélybe,
hol tegnap esti mámorom
betört fejével
bortócsában ott hever.
Lerágott csontok
körbe-körbe,
törött tányérok és
üres palackok közt
sötéten ásít egy
nyitott konzervdoboz.
Múltba dermedt testem
meguntam
már nagyon.
Salto mortale-val
ugrok mélybe,
s titeket kérlek kérve,
temessetek majd
egybe minket:
engem,
s a tegnap esti
mámorom.
Sírunkra pedig
feltegyétek
kihunyó emlékekből álló
hatalmas
csokrotok.
________________
2007. március
